Remény szava 3. fejezet

3. Sötét világosság

Renesmee édesen szundikált a karjaimban. Kívülről talán normálisnak tűnik, boldognak. Ő nagyjából boldog. Persze, érzi, hogy valami nincsen rendben, de annyira leköti Rosalie, és hogy foglalkoznak vele, hogy ideje sincsen végiggondolni. Szerencsére. Nem tudnám elviselni, ha a lányomat ilyen gondolatok gyötörnék. Annyira ártatlan és kedves. Kívülről normálisnak tűnik. Részemről minden ez csak nem normális. Minden, csak nem boldog.

Tartom a maszkomat, de belülről a sikító frász kerülget. Ordítanék, sikoltanék, és szétverném a falat. Hiányzik Bella. Őrülten. Tudom, voltunk már több ideig távol egymástól, egy-egy vadászat alkalmával, de, akkor nem voltam ilyen messze. Most fényévekre érzem magamtól, pedig itt fekszik mellettem. Itt mellettem, ugyanakkor elérhetetlen távolságban. Messze tőle, messze tőlem. Messze a világtól. Talán nem is gondol rám. Az önző felem bánná, mert szeretnék ott lenni utolsó gondolataiban. A kevésbé önző felem, pedig felképelné az önző részt, amiért ilyen gondolat egyel talán eszébe jutott. Egyedül kell végigélnie a halált, és nem engem kell odaképzelnie maga mellé. Rakja oda Renesmee-t, Charlie-t, Renée-t. Engem ne. Én a halál vagyok, a kaszás. Alattomosan odasomfordáltam, és lassan oltottam ki egyetlen életét. Illetve még nem. Még hallom a lassú szívverést, az egyre gyengülő dobbanásokat, akár megannyi tőrdöfés a mellkasomba. A jeges szívemet folyamatosan ostromolják.

Valami véget ért… Valami bennem elpattant, és nem tudom eddig miért nem gondoltam rá. Egy fejezet vége, egy élet vége. Egy erőtlenül vergődő szív, ami bármely percben leállhat. Én itt sajnálom magamat, és mindenkit, eközben feleségemet még nagyobb fájdalom gyötri.

Nem emlékszem teljes egészében mindenre. Régen volt már, de emberi emlékeim közül legélénkebben ez él bennem. Ahogyan két részre szakítanak, húzzák a belsődet. A pokol tüze ég minden vércseppben, és az ördög kíméletlenül belefagyasztja a fájdalmat. A forróság emészt, miközben a méreg, akár egy alattomos kígyó, végigszáguld az ereidben. Feketeség. Gyötrelem, kín és fájdalom. Az égető a melegség, mintha izzó vassal égetnék a bensődet. És a vége, mikor fokozódik a gyötrelem, és elhal a világ.

Fáj…

Fáj így látni téged, fáj érezni szenvedésed. Fáj minden ki nem hullott könnycsepp, fájnak a feltornyosult érzelmek. Fáj, s a világ üres nélküled. Néptelen a város, mikor nem vagy velem. Most a ház is kihaltnak tűnik, pedig itt vagy mellettem.

Carlisle lépett be a szobába, és csendesen behúzta maga mögött az ajtót. Egy ideig nézett minket. Egy tökéletes kép lenne. Apja, lánya. Szeretet, boldogság, család. Sajnos hiába van a kezemben ez a csöppség, mégsem teljes a boldogságom. Hiszen feleségemet emészti a tűz, és ezt nem tudom figyelmen kívül hagyni.

”Olyan szépek együtt. Edward született apuka. Renesmee nagyon édes baba. Már csak Bella hiányzik a családból…. De nem sokára ő is velünk lesz.”

Carlisle gondolatai teljesen alátámasztották az elméletemet. Tökéletes család… Gyönyörű gyermek. Azonban neki is szöget ütött Bella hiánya. Ha ő ennyire hiányolja, mit szólhatnék én? Elég ellentmondásos érzés. Boldog lennék, szívem szerint, mert jót akarok Renesmee-nek. De saját magamnak én sem tudok hazudni, akármilyen ügyes is vagyok. Kiszúrja a szemem Bella élettelen teste, és egyszerűen nem tudok boldog lenni. Nélküle nem.

Az oroszlán, aki sosem hagyja egyedül a bárányt. A falka nem fogadja be egyikkőjüket sem. Az élet a lehetetlenségek próbája. A vacsorába szeret bele. A vacsora azonban több, mint aminek látszik.

Gyönyörű szemében látod, amit nem mondhat ki. Az élet tiltja az elfuserált perceket, és nem mondhatod, mindig ki mit szeretnél. Mégis, panaszkodni épp oly felesleges, mint reménykedni. Nincs győzelem áldozat nélkül. Nincs élet halál nélkül. Nincs harc vesztes nélkül. Nincs szerelem gyűlölet nélkül. Nincs Edward Bella nélkül.

A lényeg, ami a szívemben mindig megmarad, az utolsó mondat. Nincs Edward Bella nélkül. Fejben százszor, ha nem ezerszer végigjátszottam ezt a történetet. Bella nélkül nem tudok élni. Nem megy, nincs rá mód. A szerelem, és Bella tartja életben a hitem aprócska lángját. Ha elfújják, vége, és az örök sötétség ráborul testemre.

„…és mégis olyan gyönyörű.” – merengett a háttérben Carlisle. Sablonosak voltak a gondolatai, és bekerült Renesmee vonzáskörébe. Szerette őt. Pont, mint mindenki. Nem lehet nem szeretni.

Kicsit félrebillentettem a fejemet. Erre apám, felém fordult, és hirtelen eszébe jutott miért is jött. Kezét a vállamra tette, és a szemembe nézett.

„Sajnálom. Mindent.” – üzente gondolatban. Én csak bólintottam, és Bellára pillantottam.

Még mindig egyenletes volt a légzése, de halvány, akár a bőre. Mintha még az eddiginél is fehérebb lenne. De lehet, hogy csak képzelem. Az agyam egy része szívesen látná hófehér bőrrel, és aranybarna szemekkel. A másik azonnal leállítaná ezt a folyamatot, hogy ismét ember lehessen. A második variációnak azonban esélye sincs. A méreg már dolgozik, lehetetlen kiszívni belőle. Nem is akarom, hiszen, akkor meghalna. Belehalna a sérüléseibe. Igaz, így is elveszíti az életét, de van esélye vámpírként létezni.

„Szeretném megvizsgálni, ha nem probléma. Átülnétek a másik oldalára?” – kérdezte Carlisle gondolatban. Én bólintottam, és székestül, vigyázva, hogy Renesmee fel ne ébredjen, átültem Bella jobb oldalára.

Apám elővette az orvosi táskáját. Kipakolta belőle a megfelelő műszereket, és feleségem fölé hajolt. Felnyitotta szemhéját, és belevilágított íriszébe.

Magamban felidéztem, milyen is volt az a gyönyörű csokoládébarna árnyalat. Az, amit soha többé nem fogok látni. Ahogyan izzik, mikor szenvedélyes. Mikor lágyan kavarog, akár egy cseppfolyós mennyország. Kemény, mikor átlát rajtam. Kábult, ha úgy nézek rá. Egy-egy pillanatban magam sem tudom, miért, de ellágyulok. Ránézek, és megfog a tökéletessége. A szerelem szétárad minden porcikámban. Vele vagyok, ez mindennél többet ér.

Úgy érzem, mikor belenézek ebbe a szempárba, mintha egy örvény szippantana magába. Csöndes mosollyal szívott magába. Ezek olyan pillanatok, amikor akaratlanul veszek el a varázsába. Egy-egy mozzanat, egy-egy pillanat. Lopott percek, édes titkok.

Közben Carlisle elemezgette a helyzetet, nézte, ahogyan Bella bőre egyre halványodik. Arcvonásai megkeményednek, és finommá válnak. Levonta a nyilvánvaló következtetést, az átváltozás hamarosan befejeződik. Csak napok, órák kérdése. Akarom én ezt?

Hirtelen izzadó, kaparó érzés tört rám. Olyasmi mintha el akarna folyni a tenyerem, akár ha hangyák rohangálnának a bőröm alatt. Nem túl kellemes, és ilyen még nem fordult elő velem.

Néhány másodpercig átadtam magam az érzésnek, és némán figyeltem a hatást. Aztán megértettem. Olyasmi, mintha izzadnék, mert zavarban vagyok. Pedig apám nem gondolatolvasó, nem kell attól tartanom, hogy megtudja, mégis zavart ez a gondolatmenet, amit lefolytattam magamban.

Már hogy is ne akarnám, hogy Bella átváltozzon. Ez az egyetlen esélye, hogy velem legyen, hogy Renesmee-vel legyen. Hogy beteljesüljön az egyetlen kívánsága. Az a kívánsága, amit én megtagadtam tőle.

Emiatt jégszívű, kegyetlen vámpírnak érzem magam, és bolondnak, amiért nem tettem mindjárt boldoggá. De ott van a másik ok…

Mi van, ha átváltoztatom, és elmenekül mellőlem? Ha nem képes szeretni, amiért egy lelketlen gyilkost varázsoltam a gyönyörű, ártatlan emberből. Fordított agytekervényei. De a fordítottság, és a lehetetlenség miatt féltem. Ha logikusan gondolkodom, akkor utálna. Ha fordítottan, akkor nem biztos, hogy annyira utálna. De ha a fordítottat, megfordítjuk, akkor nagyon, nagyon, nagyon utál.

Ezek közül egyik lehetőséget sem választanám. Csak rá kell nézni Rosalie-ra. Vagy Jasperre. De akár Alice-re is, mert neki is nagyon nehéz időnként. Főleg, hogy nem lehet anya. Ami azt illeti, én sem repestem az örömtől, mikor megtudtam mi vagyok. Na, és a megtartóztatás. Amikor két korlát közé vagy szorítva, és nem engedni ki. Akár egy bikát ott tartanak a szűk istállóban. A legyek lassan, idegtépően csipkedik, de nem törhet ki. Nem szabadulhat a karán fogságából. Telik az idő és az a bizonyos puma egyre-egyre feljebb csúszik. Egy levél lehull a fáról. Egy csepp kiömlik. Egy béka arrébb ugrik. Egy ember a járdára lép. Egy légy a fülébe csíp. Egy alma leesik a fáról.

A pohár megtelik, a bika kitör a karámból. Felbolygatja az életet maga körül. Lázad, és nincs felette úr. Nem engedelmeskedik senkinek sem. Elszökik, tönkreteszi az istállót, az otthonát.

Aztán pár év múlva rájön, hogy jó volt ott neki. Volt mit enni, volt hol aludni. Szégyenteljesen hazakujtorog, és várja a szidást. A gazda azonban tárt karokkal, és nagyobb karámmal várja.

"Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel. "

A lázadást szeretettel fizesd. De vajon ilyen egyszerű lenne Bella esetében is? Ő nem volt halál közeli állapotban. Ő nem volt beteg. Dönthettem volna úgy már akkor, amikor először megláttam, hogy most azonnal véget vetek a bonyodalmaknak. Egyszerű lett volna elcsalni, titokban a fülébe suttogni a csábító szavakat. Szavakat, melyek a halálba húzták volna. Az álarcba bújt ördögök.

Az után ráfoghattam volna, hogy csak kielégítettem a szükségleteimet. Hogy ez ösztönös volt. Hogy nem lehetett ellenállni a kísértésnek, mert az oly erős volt, hogy szinte szétfeszítette minden idegszálamat. Lehettem volna gyenge. És itt a különbség köztem, és a között az Edward között, aki akkor harapásra akart kényszeríteni. Az az ösztön, ami bennem élt, akkor volt a legerősebb. Akkor éreztem azt, hogy meg kell tennem. Elvette az akaratomat, elvette az eszemet, elvette a szívemet. Az igazi valómat tompította el egy gusztustalan hasonmás. Az életem az enyém! Nem adom senkinek sem.

Lehet, hogy ez önző gondolat, de nem áll szándékomban elajándékozni Bella éltető elemét. Azt mondta nélkülem nem tud élni. Én viszont itt ülök mellette. A kislányát tartom a kezemben. A kislányunkat. Itt a vagyunk mi húzóerőnek. Egy bizonyos út, méghozzá felénk. Tudat alatt remélem, érzi azt a szeretet, ami máris irányul feléje, pedig lányunk még csak most született. A remény, amit ő hozott világra. Látnia kell, éreznie kell.

Bella álmodott egy világot. Egy jobb életet, egy jobb lelket, egy jobb világot. Itt állok a kapui előtt. Nagy kovácsoltvas ajtói előtt, amik úgy zárják el tőlem a reményt, a jobb életet, akár egy páncélréteg. Talán ez választ el tőle. Talán önmagam. A hitem. Mert nincs elég erőm, nincs elég hitem, hogy egy jobb világban éljek. Egy boldogabb jövőt remélt, és nekem támogatnom kell mindenben. De vannak dolgok, amikben kevésbé hiszek. Átlépni a képzelet határait felelőtlen dolog a mi világunkban. Az élet tele van veszélyekkel, és vigyáznunk kell ép elménkre. Különben a fantázia, mesevilág mézes-mázos szavai, hívogatóan tökéletes képei eltaszítanak a valóságtól. Ha egymás mellé tesszük a képeket, a valóság, és a képzelet motívumait, egyértelműen a képzeletet választanánk.

Örök boldogság, szeretteinkkel. Tökéletes rózsaszín felhő, amibe ha egyszer belekerülsz nem valószínű, hogy kitalálsz belőle. Ahhoz le kell kevernie egy pofont a valóságnak, hogy felébredj a cukormázból.

Az élet képe ennél sokkal, de sokkal szürkébb. Sötét színű, akár az aszfalt, és nem enged, akár a szurok. Bonyodalmak, nehézségek, dühödt ordítások, sírás, hörgés, utolsó nyögések, sikolyok, és végül a halál. A valóság apró morzsánként adagolja a rózsaszín vattacukor egy egy darabját, miközben a saját őrültségeivel súlyt minket. Meg kell harcolnunk a boldogságért, ki kell érdemelnünk azt. Csak, aki méltó az élvezetre, az juthat el az ígéret földjére. Ők vannak kevesebben.

Súlyos dobbanások, keserves nyögések, szörnyű sikolyok. Megfagy a levegő a szobában, és szinte hallani lehet, hogy mit mondott volna még. A szavak ott örvénylenek a levegőben, s a kriptahangulat nem ereszt senkit. Magába szippant, akár egy hatalmas örvény, felemészti boldogságod apró foszlányait. Megmaradnak a kietlen puszták, az üres érzéstelen szívek. Egy üres, kegyetlen világ. Egy erőtlen halvány fény, ami jobb út felé húz. De nincs remény, mert elvész minden, ami kedves.

Eljött az idő. Eljött, és elzakatolt mellettem. Nem hagyott ablakot, kimenőt, hogy felszállhassak rá, s végre utolérném magamat. Nem. Le vagyok lassulva. Ott ragadt meg a lényem, hogy Bella terhes lett. Aztán tudatom apró darabkái szakadtak le bizonyos mozzanatoknál. Renesmee első gondolatánál, a roppanásnál, az újraélesztésnél.

Legnagyobb félelmem a reakció. Mikor Bella felébred minek fog nézni? Gyűlölni fog? Vagy a nyakamba borul? Esetleg még meg is köszöni? – a cinikus gondolatok egyre gyűltek a fejembe. A reménykedést sem engedhettem meg az utolsó variációra. Nem, mert különben még jobban fog fájni a valóság. A keserű valóság, amikor elhúzódik mellőlem, és én hallom dühös gondolatait, mérgezett szavait, amik nem attól a Bellától származnak, akit én szerettem. Megváltoztattam az életét. Mind azzal, hogy Forksba keveredtem, mind azzal, hogy szerelmes lettem belé, és azzal is, hogy átváltoztattam. Pozitív, vagy negatív irányba? Ezt nem tudom. Azt sem, hogy hogyan fog reagálni.

Minden eshetőségre fel kell készülnünk. – Határoztam el magam, és mintha Carlisle meghallotta volna ki nem mondott szavaimat, gondolatban üzent nekem.

„Mikor felébred, el kell vinni a kicsit. Nem tudhatjuk milyen állapotban lesz. Illetve az biztos, hogy szomjas lesz, de az a kérdés, hogy mennyire. Tudja-e uralni magát.”

Bólintottam, és Renesmee-t kezdtem nézni. Az én kislányom. Szeretlek kincsem!

Mi a fene? Most már mindenki olvas a gondolataimban? Csak én nem tudok róla, hogy az egész család ilyen?

Lányom gondolataiba motívumok szöktek. Álmában ott voltam Bella, ő, és én. Együtt voltunk, anyu mosolygott, és nem fürdött vérben, mint születésekor látta. Igazából csak arcok voltak. Az övé, Belláé, az enyém. Mosolyogtunk. Bella szemében áhítottság, szeretet, és öröm volt. Olyan, mint amikor Renesmee-t tartotta a karjaiban. Én leginkább úgy festettem, mint egy apa. Furcsán csillogott a szemem, és volt benne valami földöntúli. Nem ismertem ezt az énemet, ilyennek még nem találkoztam magammal a tükörben. Ez valami más. Olyan, amivel még nem találkoztam száz év alatt. Valami új.

Renesmee arca kicsit homályos volt. A körvonalak nagyjából megvolta, és hasonlított is az arcocska az övére, de nem volt teljesen ő. Még nincs képe saját magáról, csak a titokban elkapott képek. Gondolatai közt ott volt az a pillanat, amikor lementek a lépcsőn, és az ablak tükörként funkcionálva megmutatta neki külsejét. Leleményes kislány az biztos. A többiek, és az én szememből nézte néha magát. A fekete szembogarunkon tökéletesen tükröződött. Okos lány az biztos.

Aztán a gondolatai közé szöktem én is. Amikor a napvilágra emeltem. Amikor kedvesen, mosolyogva fogadtam. Engem zárt először a szívébe, én mosolyogtam rá a legszebben. Tudat alatt ott motoszkált benne folyamatosan Bella. Zavarta, hogy nem láthatja, és nem értette miért, vagy hogyan történt ez az egész. Miért szakadt el tőle az édesanyja rögtön az első percben. Szerette őt, a kedvességét, hogy szeretetteljesen fordult felé az első perctől kezdve. Igazán szerette őt.

Sziasztok. Woálá. 3. fejezet. Köszönöm hencinek a szívszorító kommentet, és hogy helyrepofozott ma, különben várhattatok volna még a frissre. Kommenteket szeretnék, visszajelzéseket, milyen lett. Építő, illetve szépítő jellegű kritikákat még mindig várok. Külön köszönet illeti Ramit, amiért kifejtette a véleményét, így én is jobban odafigyelhettem kívánságára. :)
Puszi: Wedó