Itt a folytatás, amit szerettetek volna!
Remélem nem okozok csalódást! ;)
Kommenteket kérek szépen, nektek meg jó olvasást!
Puszi: Wedó
De mi is a remény? Egy gyönge, egyenetlen kapocs a világgal, az élettel. Reménykedek, vagy hiszek? Érdemes-e hinni bármiben is? Van-e még remény? Van-e még élet?
Hinnem kell! Tudnom, hogy minden rendbe fog jönni. De megérdemlem?
Nem hinném… Túl sok a bűnöm. Túl sok az elvesztegetett élet. Az elvesztegetett idő. Míg én céltalanul bolyongok világok közt, mi történik az orrom előtt? Mi történik azzal, akit a legjobban szeretsz?
Nekem jutott rosszból is, jóból is. Száz éven keresztül csak lebegtem a világban, mint egy szappanbuborék. Nem történt velem semmi, nem voltam senki. Kaptam egy lehetőséget, egy álmot. Bellát. Mit tettem az utolsó esélyemmel? Mit tettem az egyetlen emberrel, akit tiszta szívemből szerettem? Mit tettem veled?
Tönkretettelek, megfosztottalak a világtól, elcsaltalak az emberek világából. Megöltem a lényed, megöltelek téged. Gyilkos vagyok. Egy kegyetlen, irgalmat nem ismerő, szerencsétlen gyilkos. Eddig is gyilkos voltam, de nem öltem rendes embereket. Azokat, akiknek őszinte, és tiszta életük volt, nem bántottam. Csak a rablók, tolvajok, törvényellenes embereket, gyilkosokat öltem. Azt hittem felülbírálhatom bármelyiket is, és most hova jutottam? Pont arra a szintre, amiről irtottam az embereket. Egy fikarcnyival sem vagyok jobb azoknál, akiket elítéltem.
Gyilkos vagyok. A szó legeslegfertelmesebb értemében. Nem vagyok büszke rá. Legszívesebben elásnám magamat, de nem tehetem. Nem menekülhetek el ismét. Nem megyek el a probléma mellett, nem keresek kitérőt előle. Nem bujthatok el előle, mert átcsapnak felettem a gonosz erők, és azokat bántják, akiket a legjobban szeretek. Így is épp elég bajt okoztam, nem kell a családomra uszítani a világ összes gonoszságát. Nem érdemlik meg.
Én mit érdemlek?
Talán halált? Nem hinném… Hogyan, és milyen körülmények közt lehet megölni egy vámpírt? Úgy tartják, hogy a gonoszt nem lehet legyőzni, mert az ördöggel szövetkezett. Ezek szerint, én egy hét pecsétes szerződést írtam alá a sorssal, hogy sújtson minél több katasztrófával. Bár a csapások nem maguktól jönnek. A tettek következménye. Én döntöttem úgy az elején, hogy nem bírom tovább Bella nélkül. Ezzel elindítottam egy lavinát, egy balszerencse sorozatot.
De miért hibáztatom a sorsot? Én döntöttem úgy, hogy elhagyom Bellát. Én kötöttem vele kompromisszumot, aminek ez lett az eredménye. A sorssal veszekszem, amikor magamban kellene előbb letisztáznom a dolgokat.
Halk, tompa puffanások. Egyenetlenül ver feleségem szíve, miközben mellette emésztem magam. Időm az van bőven, Bella még biztos nem tér magához két-három napig. Nincs senki, aki lekeverne egy büdös, nagy pofont, hogy mi a fenét képzelek?!
Egyedül kell leküzdenem magamat, és a szörnyű bűntudatomat. Mert én voltam az, aki megölte Bellát. Óvtam Jamestől, óvtam Jacobtól, óvtam magamtól, de sosem voltam elég erős. Elég erős, hogy végleg elengedjem. Az lett volna az egészséges. Utoljára megszorítani a karját, egyszer s mindenkorra elengedni.
De gyenge vagyok, mint a nádszál. Próbáltam védeni Bellát? Mivel? Az örökös önmarcangolással, és szomorúsággal? A természetfelettivel, ami most eltörli az életét?
Esélyem sincs. Nincs az életre, nincs a halálra, nincs a boldogságra.
Lelkes gügyögés hangja jöttek fel a nappaliból. Egy szürcsölő kis hangocska, és egy felszabadult, boldog nevetés.
Összeszorult a torkom. Hatalmas gombóc keletkezett benne, és nem tudtam rendesen lélegezni. Nem az izgulós gombóc. Ez egy hatalmas, fájdalmas gombóc. Nem tudok tőle megszólalni, de nem is akarnék ilyen állapotban. Fájna más boldogsága?
Sóvárogva néztem Bellára. Igen, ami azt illeti, fáj. Fáj, hogy Rosalie boldog, mert Bella élete árán boldog. A lányommal boldog.
Ez a szó furcsán hangzott, még a fejemben is. Szinte kötelességemnek éreztem lemenni hozzá, legalább egy puszit nyomni arcára, de nem tettem. Mert én ide tartozom. Ide a halottas ágyhoz. Ide, ahol feleségem romjai hevernek. Ez a megtört test, ami az én éltető erőm. Nélküle nem élhetek, olyan, mintha elszívnák előlem az oxigént. Mintha nem hagynák, hogy vadásszam. Lehetetlen az élet nélküle.
De így maradjon életem Napjának teste? Így a saját vérében úszva? Szikékkel a keze mellett? Fecskendővel a bokájánál?
Nem! Ennél többet érdemel! Mindennél többet érdemel, de per pillanat csak ennyit tehetek érte.
Elengedtem gyönge karját, és a fürdőszobába mentem. Nem néztem ki, mit csinál, csak lehajtott fejjel, és néma csendben végeztem a dolgomat. Egy törölközőt halásztam elő, és azzal kezdtem el törölni a vért. Bella mellől, az asztalról elraktam a szikéket, és a fecskendőt. Miután végeztem a teste mellett lévő vértócsák felitatásával, a hófehér törölközőből vérvörös lett. Felmostam a padlót is, ami körülbelül úgy festett, mintha tömeggyilkosságot végeztek volna, az elmúlt egy órában.
Megremegett a karom. Volt is gyilkosság. Megöltem a legtisztább, legőszintébb, legtökéletesebb embert az egész világon. Az én bűnöm. Én takarítok fel utána.
A ruha témában azonban nem voltam biztos magamban. Képes vagyok-e még ránézni a pusztításra? Lássam mit tettem, lássam a gyilkosság maradványait.
Alice toppant be. Egy mélykék koktélruhát szorongatott.
– Nem, Edward, ne is álmodj róla. – mosolygott. – Nem fogom helyetted megoldani a problémáidat. Viszont ebbe bújtasd bele Bellát. Tökéletes lesz.
A felmosó még a kezemben volt, amikor a helyére nyomta a ruhát. A törölközőt fintorogva a vödörbe dobta, majd kivitte az egész pakkot a szobából.
Bella, ismét kettesben vagyunk… - fújtam ki a levegőt.
Régen minden együtt töltött percért küzdenünk kellett, és kihívás volt, hogy kettesben maradhassunk. A régi lopott percek. Amikor azért küzdöttem, hogy megtudjam, valóban szeret-e? Azért, hogy velem legyen, és ne szaladgáljon La Push-ba Jacobhoz. Küzdöttem foggal, körömmel harcoltam. A féltékenységgel is csatát vívtam, amikor Jacob és Bella egy hálózsákban voltak. Jeges szél fújt odakint, és Bella így is majd megfagyott. Én nem tudtam segíteni, próbáltam a fagyos testemet távol tartani tőle. Jacob csak jött, és befeküdt mellé. Felmelegítette, aminek összességében örülök, de azok a bugyuta fantáziálgatások. Alig bírta megállni, hogy ne a helyzet iróniájáról gondolkozzon. A melegségével, mennyivel többet tud adni, mint én, aki ott kuporgok a sátor szélében, minél messzebb tőle. Mit szerethet egy jéghegyben? És ehhez hasonló gondolatok kószáltak a fejében. Engem pedig szépen lassan szétvetett az ideg, mert igaza van. Ő többet tudott volna nyújtani. Csakhogy Bella a kőtömböt választotta, nem a radiátort.
Megérdemeltem? Nem hinném… Nem, mert nem tartottam be a játékszabályokat. Csaltam, és csaltam. Nyertem, de milyen áron? A tetteimnek következménye van, és a büntetés utolér. Már utolért. Megölte, megöltem Bellát. Ezt érdemlem.
De miért kell, beletörődjek ebbe a végtelen szörnyűségbe? Miért nem élhetek rendesen? Miért nem élhetek?
Lázadozós kedvem hamar elült, akár a hajnali harmat. Helyette ott maradt benne a végtelen kétségbeesés. Csak itt ülök, és várok. Várom, hogy legyen valami. Várok egy jelre. Egy hangra. Egy szóra. Valamire.
Ám, ez a jel sehogy sem akar megjelenni. Nem mozdul, nem beszél, nem szól hozzám. Csak a lenti játszadozást lehet hallani, de nincsen kedvem hallgatni a boldog zsibongást. Túl sok a bűnöm, ahhoz, hogy lelkiismeret furdalás nélkül megússzam a hallgatózást. Ha valaki akar, valamit feljön, de így nem hallok felesleges örömöt. Nem érzek felesleges tőrdöféseket. De itt vannak apró tűszúrásokat, a féltékenységgel keveredett önsajnálat, és bűnbánás apró döféseit. Kicsik ezek a szúrások, ugyanakkor rengetegszer bombáznak, így szinte mindig fájdalmasan nyögnék. Nem nyöghetek. Nem adhatom jelét fájdalomnak, siralmas arckifejezésemet leszámítva, mert ezzel egyedül kell megbirkóznom. Erős vár az önsajnálat, és ezt az erődöt kell nekem ripityára zúznom. Tönkretenni, hogy boldogan élhessek.
Bárcsak hallana. Bárcsak el tudnám mondani neki minden fájdalmam. Halkan a fülébe suttognám minden bánatom. Meggyónnám neki minden bűnömet, de nem hallja.
– Bella, mond, miért nem hallasz? – kérdeztem keserűen. Nem is vártam választ. – Bár elmondhatnék neked mindent. – sóhajtottam.
Elmesélhetném, hogy miként próbáltalak napról napra egyre kevesebb sikerrel távol tartani magamtól. Mennyire gonosz terveket szőttem ellened azon a bizonyos biológiaórán. Amikor a hajaddal játszottál, keverve a levegőt, és nekem minden mozdulattal egy hatalmas pofont adtál. A ventilátor sem tett jót, de volt némi mozgás. Az első hullám alkalmával, egy bunkósbottal kólintottál fejbe, és még most is érzem a púpot. Felszínre hoztad, azt, amit évtizedek óta próbáltam elfojtani magamban. Elástam a szörnyet a belsőm legmélyére, de te mégis előkapartad. Gyors mozdulattal tetted tönkre száz év munkáját. Mosolyogva romboltad le eddigi életemet, és álcámat.
És tudod mit? Megérte. Megérte, mert végre éltem. Volt miért élnem. Volt kiért élnem.
Minden nap az iskolában téged figyeltelek, vagy konkrétan a szememen keresztül, vagy mások gondolataiból lestem ki minden mozdulatodat. A menza ablakán tükröződött az arcod. Ahogyan beszélgetsz, nevetgélsz a barátaiddal. Lágy pír foglalta mindig is külsődet. Ha felém fordultál órákon elkomorodott arckifejezéssel, összeszorult a szívem. Meg akartalak szólítani, meg akartalak érinteni. Csak egy szót. Csak egy pillanatot. Az életem odaadtam volna, hogy lássam, mire gondolsz, hogy beszélj velem, legalább egyetlen mondatot. De közben eltiltottam magam tőled. Nem engedhettem Alice látomását beteljesülni. Nem vehettem el az életedet, és jobb lett volna talán, ha soha nem is szólok hozzád. Talán elmentél volna főiskolára, vagy egyetemre. Talán karriert építettél volna. Talán találtál volna egy embertársat, akivel leéled az életedet. Akivel összeházasodsz, és családot alapítasz. Boldog nagymamaként tekintenél vissza ezekre a napokra, és már csak apró kérdőjelecske lennék az életedben. Egy olyan pont, amit sosem derítettél ki. Mint a sors, és a csodák jelenléte. Vagy eszedbe sem jutnék, soha többet. Elfelejtenél pár éven belül, és nem hevernél így itt. Én persze sóvárognék utánad minden másodpercben, de az életed érdekében távol tartanám magam tőled. Egyedül lennék, és magányba fulladnék, de érted megtenném. Megtenném, mert szeretlek.
Sovány vigasz arra, amit tettem, és ez csak a volna. Mi lett volna, ha?
Ezen érdekes elgondolkodni, de tökéletesen felesleges. Mert a múlt már megtörtént, és hiába próbálok változtatni rajta, nem megy! Nem tudom befolyásolni az elmúlt napokat. Egy kárba veszett élet. Egy elmúlt nyár, egy dal vége, egy játszma vége.
– Szeretlek! Bocsáss meg! – súgtam feleségem fülébe. Letöröltem Belláról a vért, és belebújtattam a kék ruhába. Gyönyörű volt benne. Sápadt bőrét kiemelte ez a mélykék szín, és még kívánatosabb lett. A haja viszont csomós volt, és ragadt a vértől. Amennyire tudtam kimostam belőle a vörös cseppeket, de nem volt makulátlan és tökéletes munka.
A szobában émelyítő volt a vérszag. Igaz, már fel lett törölve, de mégsem lehet tökéletesen eltűntetni. Vagy pontos munka volt, és csak a képzeletem űz velem ilyen botor tréfát? Ennyire érezni akarom annak a vérnek az illatát, ami oly sok éven keresztül megnehezítette az életemet? Annak a vérnek a mámorítóan édes illatát, amit soha többé nem érezhetek. Sosem gondolkodtam azon, hogy milyen lenne, ha nélkülözném ezt az aromát. Nem, elviselhetetlen lenne. A vére egy biztos támpont volt. Észhez térített, ellazított, megfékezett, feltüzelt. És mégis, mindig ez jelentette azt, hogy velem van.
Alkonyodik. Vissza a kezdetekhez. Meséltem neki az autóban ülve, mikor pár lopott percet tölthettünk kettesben, hogy ez a legbiztonságosabb időszak. Mégis, ahogy itt ülök, és a lenyugvó Nap bágyadt sugarai simogatják a karjaimat, nem tűnik olyan biztonságosnak. Nem, mert te alig verdeső szívvel fekszel mellettem. Hiába szólongatlak, nem felelsz, hiába szeretlek, nem figyelsz. Hiába teszem hideg kezemet puha karodra, te nem borzongsz. Hiába suttogok édes bókot a füledbe, nem pirulsz. Hiába csókollak, nem szeretsz.
Keserű szívvel fordultam el. A torkom száraz volt, és kapart. Szúrt a szemem, mintha ezer tűt szúrtak volna bele. A fejemet pedig egy láthatatlan erő nyomta össze. Kavarogtak benne a gondolatok, de nem találtak helyet maguknak. Káosz uralkodott, de nem érdekelt. Nem számít. Nem számít, mert csak te számítasz. Örökké.
Tompa lépteket hallottam a szobához közeledni. Halkan nyílt az ajtó, és Esme lépett be rajta. Némán lépdelt felém, és végigsimított az arcomon. Ez többet jelentett nekem minden szónál, lehetett volna együtt érző, lesajnáló a szavaival, a gondolataival. A rokon lelkek megértő simítása volt. Mint egy titkos anya-fia kapcsolat. Hálásan mosolyogtam rá.
Bólintott, és Bellát kezdte nézni. Fájdalmasan felnyögtem. Miattam van itt, miattam van így. Esme ajkait egy vékony vonallá préselte és fátyol takarta el a szemét. Sírt. Persze a vámpír keretek között, ahogy az lehetséges. Engem elfogott a düh, és a tehetetlenség. Ökölbe szorítottam a kezem, és a jeges inak megfeszültek csuklómon.
Miattam van! Én tettem tönkre az egész családot. Nem csak a Cullen klánt. Swan családot, a Black családot. Legfőképp Jacobot. Az elméletük szerint viszont az összes La Push-i gyereket, aki farkassá változott. Én veszem el rengeteg ember boldogságát, rengeteg ember életét.
Esme hideg kezét éreztem a megfeszített csuklómon. Kicsit kiengedtem, és hálás szemekkel néztem rá.
– Most értünk haza. Sajnálom, hogy nem voltunk itt a legkritikusabb pillanatban. Kisfiam, te remekül helytálltál. Betegre aggódtam magam, hogy mi lehet veled. Jasper nem ígért túl sok jót. Alice elzárkózott. Rosalie és Jacob pedig bébiszittert játszanak. Tudom, hogy kötelességednek érzed itt maradni Bella mellett, de nemrég született egy kislányod, Edward. Egyetlen egyszer fogtad még csak a kezedben. Szüksége van rád, Edward. Szüksége van legalább az egyik szülőjére, amíg Bella fel nem épül. – magyarázta halkan, de határozottan. Kedves volt velem, és finoman próbálta közölni, hogy most azonnal menjek le Renesmee-hez.
Renesmee.
Ez a név még mindig furán hangzott. Nem akaródzott a nyelvemre jönnie ilyen mondatkeretben. Hozzám tartozik valaki. Ez Bella esetében érthető volt, és nagyon szívesen elfogadtam, hogy akiért harcoltam, az, az enyém. De valakit kaptam, és a Renesmee fogalom idegen volt. Renesmee is idegen volt még.
De nem nőhet fel apa nélkül. Apa… ez a szó is nagyon távolinak tűnt. A férj, meg a vőlegény Bella szájából egyértelműen boldog, elégedett érzést keltett. De az apa, az valahogy olyan más. Elvontabb és több felelősségnek tűnik. Nem mintha az, hogy összekötöd, a hátralévő életedre magadat valakivel nem lenne nagy dolog, de mégis más.
– Tudod, mit? Inkább Renesmee-t hozom ide. Te nem fogsz elmozdulni, ahogy így látom, de legalább ülj le! – tolt a fenekem alá egy széket. Készségesen lezuttyantam, és vártam Renesmee-t. Vártam, hogy kiderüljön, milyen apa vagyok. Hogy mivel jár az apaság.
Halkan emésztgettem a szót. Apa… Lányom…
Esme felszaladt, lassabban, mint előző látogatásakor, kezében tartva egy kisbabát. A kezembe rakta, és egy puszit nyomott a kislány arcára. Megszorította a vállamat, és eltűnt.
– Na, Renesmee hármasban maradtunk. – motyogtam az angyalarcú babának. Gyönyörű volt, tényleg. Fehér rugdalózóban volt, és apró barnás hajszálacskák voltak a fején. Vörös volt a pofija, mint tegnap, de most nem borította be a fehér burok maradványai, és a vér. Szíve még mindig gyorsabban vert az átlagnál, pont, mint tegnap. De most nyugodt volt, ezt a gondolatai is alátámasztották. Érdeklődve szemlélt, és tudott. Rengeteg mindent megjegyzett, amit egy átlagos csecsemő nem tudott volna. Tisztában volt azzal, hogy ki vagyok. Tisztában volt azzal, hogy Bella kicsoda. Tudta ki Rosalie, ki Jacob, ki Esme, és még pár családtagra emlékezett. Viccesnek tartotta Rosalie gügyögését, és tetszett neki Jacob. Az, hogy olyan magas, és izmos. Szerette nézegetni a kettőjük közti különbségeket. Elképzelte Rose-t rövidre nyírt, fekete hajjal, és Jacobot nagyobb mellekkel, és vékony combbal.
Engem hosszasan nézegetett. Tetszettem neki. A szanaszét álló bronzos barna hajam, fehér arcom, és a most már gyenge csillogás, ami a bőrömből áradt. Sejtelmesen csillogtam.
Emlékezett Bellára. Szerette őt. Érdekes módon örökölt valamit a feleségemtől a tulajdonságokon kívül. Egy emléket. Nem tudom miért, vagy hogyan, de volt egy emléke, amit csak mi ketten éltünk meg. Az első közös csókunk. Eszébe jutott ez az emlék és összerakott bennünket.
Én is tisztán emlékeztem arra a napra. Mintha csak tegnap lett volna, pedig közel három éve volt már. Az erdő szélén, az ösvény mellett. A levegő tiszta volt, és nem zavart minket senki. A madarak elkerültek engem, de a távolban boldog csiripelés szólt. A füvet könnyű szél legyezte. Bella egy fatörzsön ült, és próbálta összeszedni magát. Az első közös futásunk után a hányinger kerülgette.
Csacska gondolatok jártak a fejemben, és vonzottak ajkai. Sápadt bőre kiemelte vörös, telt ajakit. Féltem a reakciójától, hogy eltol magától, de rászántam magam, mert a vonzás egyre erősödött. Két tenyerem közé vettem arcát, és próbáltam elmélyülni szemében, kiolvasni a lelkéből minden választ ki nem mondott kérdéseimre. Bíztam magamban, hogy nem fogom felfalni egy csók után. Akadozva vette a levegőt, én pedig egyre gyorsabban nyeltem a felesleges oxigént. A feszültség tombolt bennem, és a vágyam egyre erősödött. Amikor ajkaink egybefonódtak robbant a bomba. A feszültség elpárolgott, és a kényszeres vágy egyre erősödött. A tűz és a jég egybeolvadt, és feszítették egymást. Tökéletesen egyszerre mozogtunk, de mégis mindkettőnk külön úton járt. Eszményi pár.
Bennem elpattant valami. Valami, ami eddig homályban volt, most a felszínre tört. Bella egyetlen érintésével felolvasztotta jégszívemet. Jégből vagyok. Azt hittem örökké a fagy birodalmában maradok, de Bella felolvasztotta a jeget. Azt hittem nem bírom elviselni az őrült forróságot, de Bella ösztöne megelőzött. A hajamat szántotta karjaival, és magához húzott. Nem az egyensúlyommal volt a probléma, hanem az önuralmammal. Így már többet akartam, mert megtette az első lépést. A gyorsvonat nem áll meg, ha nem szállok le most azonnal. Különben vérengzés lenne. Nem akartam megölni Bellát. Hiába kívántam a vérét, a jég nem képes elpusztítani a tűzet. Lehetetlenség.
Most, a jelenben, mégis megdöbbentően valóságszerű volt. Nem lehetetlenség. Most történik meg a képtelenség. Most győzte le a jég a tűzet. Most öltem meg Bellát.
Renesmee megérintett apró kis kezecskéjével, és lefagytam. Érintése puha volt, és meleg. Ám, képeket vetített nekem. Gyors mozi volt, és érzelmeket is kifejezett vele. Az én arcomat mutatta, ahogy most nézek ki.
Egy könnycsepp gördült le apró arcocskáján. Puszit nyomtam a könnycsepp helyére, ezzel eltüntetve a nedvességet.
Halkan dúdolni kezdtem Bella altatódalát. Ez mindig megnyugtatta őt is, és engem is.
Miközben a felejthetetlen dallamot dúdoltam, elvesztem a gondolataimban. A képben, amit Renesmee mutatott. Én voltam, de alig felismerhető. Egy megtört, kettéhasadt lélek. Egy összeroncsolt szív, amit nem tud megragasztani. Egyszerűen borzalmasan festettem, és így is éreztem magam. Pont, mint egy rongycsomó. Tönkrementem. Meghaltam, Bellával egyetemben.
Szegény Renesmee. Még alig született meg, és máris magát okolja. Magát okolja azért, mert én így nézek ki. Azért, mert Bella így néz ki. Miért veszi ennyire magára? Hisz nem tehet róla. Vagy mégis?
Nem tudok rá haragudni. Nem megy. Ha rá haragudnék, magamra haragudnék. Mert ott vagyok a vonásaiban, a gondolataiban, később a szavaiban is ott leszek.
Édes kicsi lányom…
Vajon Bella mit gondolna most? Összeszidna, mert megsirattattam Renesmee-t? Vagy együtt sírna vele? Mit tenne most?
Remélem hallani, fogom a gondolatait. Nagyon nehéz így, hogy nem értem mi jár a fejében. Nem értem mit, miért tesz. Mit, miért mond. Mi köti össze őket Jacobbal? Mit gondol rólam? Utálni fog, ha átváltozik? Egyel, talán átváltozik?
De hiába szuszog mellettem, csak néma gondolatok suhantak át az agyán. Egy fallal van körülzárva, és nem tudom lerombolni ezt a falat. Már nem is próbálkozom, teljesen fölösleges. Annak viszont nem örülnék, ha átváltozása után elhagyna. Azt konkrétan nem élném túl. Mert lehet fagy, lehet tél, lehet hideg, lehet meleg, lehet eső, lehet cunami, Bella mindig éltetett engem. Mikor az én hibámból külön is váltunk, akkor is a tudat éltetett, hogy él. Ez tartott életben engem is. Ha megszűnne létezni, engem is belerántana a feledés hatalmas sűrítőjébe. Elvesznék a fekete mélységben, és soha többé nem kerülnék elő. Nem lenne értelme, nincs miért előkerülni. Az éltetőerőm itt fekszik mellettem.
De közben egy ehhez hasonló érzés kavargott bennem Renesmee irányában is. Hisz, neki is számítok. Számít rám, az egyetlen apukájára. Felelősséggel tartozom érte. Már most az életemet rábíznám. Néha be kell csuknom a szemem, ahhoz hogy lássak. Lássam a valódi értékeket. Renesmee, és Bella. Ők foglalják el szívemet. Hiába a fájdalom, hiába a gyötrelem, hiába a keserűség, hiába az önfeláldozás.
– Tiétek a szívem! – leheltem a dal végén, mikor már kislányom halkan szundikált karjaimban.
Ui.: Kommenteket kérek! (L)
.jpg)
