A remény szava

Renesmee/ Nessie születése

/Edward/

„Remek!”gondolta Jacob mérlegelve a helyzetet. „Felkészültem az üresség érzésére. Mentsd meg őt. Mint Ephraim örököse, engedélyezem neked, a szavamat adom, ez nem fogja felrúgni az egyességet. A többiek majd szemrehányást tesznek nekem. Igazad volt – nem tudják tagadni jogosságom, el kell, hogy fogadják.”

- Köszönöm. – suttogtam megkönnyebbülve. Jacob elintézi a farkasokat. De mégis, hogy juthattunk el idáig? Bella a feleségem, és egy törzszülöttett hord a szíve alatt. Jacob annyiszor előtűnt, hogy megnehezítse az életemet. Versengenem kellett Belláért, egy kutyával. Egy kölyök azt hitte okosabb nálam. Szerelemben mindent szabad. És ugyanez igaz a háborúra is. Nem mondtam soha, hogy sportszerűen fogok küzdeni. Jacob csalt. Azt hitte, ha Bellát ilyen kényszerhelyzet elé állítja, akkor majd őt választja. Csakhogy nem tudta mit tesz. Én nyertem a háborút, ugyanakkor elveszítettem mindent, amiért harcoltam. Bella miattam fog meghalni. És én a kutyának köszönhetem, hogy még életben vagyunk.

- Nos hogy telt a napod? – kérdezte Bella. Most is próbálja a természetből adódó ellentéteket enyhíteni. Két mágnes ellentétes pólusát próbálja összeegyeztetni. A tűzet, és a jeget egymásba illeszteni.

„Fáj neki. Edward, hamarosan cselekednünk kell. Mármint, hamarosan megszületik… az… ami a hasában van.” üzente Jasper gondolatban.

Fogy az időm. Vészesen fogy. Hirtelen az óra kattogása hihetetlenül hangos lett. Zúgott a fülem, és dermedt ereim megfeszültek. Hamarosan itt a vége. És nem futok el véle. Nem tudok elfutni. Hiába menekülnék a múltam megtalál. Lassan felemészt, míg az örökkévalóság tart.

- Remekül. Elmentem kocsikázni. Lógtam kicsit a parkban. – felelte Jacob. Eszébe jutott a barna kislány, akivel találkozott. Kedves volt, és szépnek is találta a maga nemében. De nem Bella volt. Erre a gondolatára felhúztam magam. Pedig teljesen alaptalanul vagyok ideges. Bella engem választott. Bár lehet, hogyha visszamehetne az időben, Jacobbal folytatná az életét. Nem is okolnám érte. De mindig ott lennék körülötte. A környező fáknál tölteném az éjszakát, akár egy bagoly. Ott lennék mindenütt, de sehol sem találna rám. Amíg Jacobbal van, legyen vele. Legyen boldog. Ez nekem mindennél többet ér.

- Jól hangzik. – motyogta Bella elgondolkodón. Megint fúrta az oldalam a kíváncsiság. Vajon most mire gondol? Arra, hogy jobban boldogulna, ha Jacobbal lenne? Vagy, hogy hogyan jutott el idáig?

- Persze, biztosan. – legyintett a Black kölyök, és nem hitte el Bella nem túl meggyőző mondatát.

Valami leakasztott Jacob gondolatairól. Egy nyögés. Egy idegen, mégis olyan ismerős nyögés. Halk gügyögés szerű hangocska, ami nagyon hasonlított Bella hangjára, de mégsem volt az övé. Egy kicsit mélyebb, ugyanakkor selymesen cirógató tónus is került bele. Mintha kérlelő lenne. Bella hasából hangzott, és a kis szörnyeteg jelezte éhínségét. Bágyadt, de kellemes hangja volt, de engem irritált. Fogy az időm. A szörny nő feleségem hasában, és én nem tehetek semmit. Meg vannak kötve a kezeim, és csak halkan végig tudom nézni, míg a szerelmemet belülről, emészti. Jellemző. Az én utódom is, és az csak valami szörnyűség lehet. Egy élet árán születhet meg.

- Rose? – kérdezte Bella kicsit pironkodva, de kifejezetten éhes hangon.

Rosalie kuncogott. - Megint? – kérdezte, és próbálta magát nyugtatni, és elterelni a vér illatától. Kifejezetten a szörnyet védte. Bármi áron. Feláldozta volna Bellát, Emmettet, és mindenkit.

- Azt hiszem az utóbbi pár órában 2 gallont ittam meg. - magyarázta Bella.

„Ne, hogy megállíts! Nem tudsz, Edward, ne is próbálkozz. Látom, hogy nagyon zavar téged!” - parancsolt rám gondolatban. Arrébb húzódtam miközben Rose felemelte kedvesemet a kanapéról. Jacob is félreállt, ő sem szerette Rosalie-t.

„Edward, mocorog. Figyelj, rá kérlek, mert erősödni fog megint, ha iszik.” – üzente Jasper gondolatban. Alig láthatóan bólintottam.

- Mehetek a lábamon? - kérdezte Bella. - A lábaim megmerevedtek.

- Biztos vagy benne? - kérdeztem gyorsan. Ne legyen Jaspernek igaza.

- Rosalie majd elkap, ha nem bírnának el a lábaim. Ami könnyen megtörténhet, mióta nem használtam már őket. – magyarázta kedvesem. Összeszorult a szívem. Ez mind miattam van, és még a neheze hátra van. A vég közeleg, mint a gyorsvonat. Áthalad rajtunk, nem nézi meg kit taposott el. Nem lehet megállítani. Nem tudom megállítani, és ez kétségbeejtő.

Rosalie finoman letette Bellát a lábaira, kezeit derekán nyugtatva. Feleségem kezeit előrenyújtva, kicsit megingott.

- Ez jólesik, - sóhajtotta. - Pfúj, mekkora vagyok.

„Tényleg az volt. Hatalmas pocakja feltűnő volt.” – gondolta Jacob, mintha csak engem akarna bosszantani. Tudom, látom, hallom, érzem, és semmit nem tehetek ellene.

Egy kicsit erősebben szorítottam meg a karfát a kelleténél. Halkan porszemek estek a földre, és Jasper szemrehányóan nézett rám. Bűntudatos szemekkel néztem tesvéremre, és próbáltam ellazítani magam.

- Egy napig még. - mondta, majd megsimogatta a hasát. Nagyon nagy erőfeszítésbe tellett, hogy ne törjem ripityára a kanapét, szaggassam szét a huzatát dühömben.

„Már csak egy napig kell tartanom magamat, igaz?” – Jacob is kétségbeesett volt, és próbálta derűs arcát megtartani. Nem sok sikerrel.

„EDWARD!!!!!” – sikította Alice a padlásról. „Edward, neeeeee” Egy látomást, kezdett el mutatni nekem, de nem maradt időm végignézni, mert már jött a valóság.

- Minden rendben. Hoppá – ó, ne!

A csésze, amit Bella arra a karfára rakott, amit én sikeresen tönkretettem, leborult, és sötét vérrel borította be a padlót. Édeskés illat töltötte be a szobát, és Rosalie felnyögött. Szomjas volt. Azóta nem ment el vadászni, mióta én nem voltam. De én jól tartottam, míg Rose-nak nagy erőfeszítésébe tellett megtartóztatnia megát.

Rose, én, és Bella egyszerre kaptunk a csésze után. Jaspernek eszébe jutott a szülinapi buli, és halkan kisomfordált az erkélyre.

Miközben Bella lehajolt, valami az ellentétes irányba rántotta. Alice felsikított.

A szörny félelmetes hangot hallatott. Ordított. Éhes volt, és Bella megnyomorgatta a hajlásával. Fájt mindkettőjüknek.

– Ó! – sikkantotta erőtlenül Bella. Aztán egészen puha lett, zuhant a padló felé. Rosalie még épp időben elkapta, mielőtt a padlóra esett volna. Ott álltam én is kinyújtott, üres karokkal, és fájtak az ürességtől.

- Bella? – kérdeztem, de már nem reménykedtem abban, hogy válaszol. Féltem.

Alice egy látomása erőszakosan verte be magát a tudatomba. Bella jövője elveszett. Nem úgy, mint mikor kiderült, hogy terhes. Most fekete folt lett, ahogy a holtak. Eddig volt egy szürke körvonala, most az is beleveszett a homályba. A feleségem elveszett. Nincs jövője. Nincs jövőm.

Másodpercek múlva Bella sikolya kettétörte a néma csendet. A vajba kést szúrnak. A szívembe tőrt döftek. Ez egy halálsikoly volt. Kővé váltan álltam, és figyeltem kedvesemet. A csupaszív, szerető, mindig viccelő Bellámat. Most ott fekszik Rosalie karjaiban, és haldoklik. Fejét hátraejtette, háta ívbe feszült. Hörgött, és vergődött, akár egy partra vetett hal.

Hallottam a folyamatot. Ahogy a folyó utat tör magának, hangos robajjal átszakítva a gátakat, és medrébe száguld. Bellából folyamként tört elő a vér. Pont, mint a folyó. Nyelőcsövét elzárta, és nem tudott rendesen lélegezni.

De nem ez volt minden. A szörny eddig csendesen lapult, néha halkan nyögdécselve. Most életre kelt. Nem akartam hallani. Undorodtam tőle és féltem. A torkom összeszorult és alig tudtam lélegezni. Hangos fogcsattogtatás hallatszott kedvesemből. Bella nem volt magánál. Még mindig ömlött belőle a vér, és arca üres volt. Öntudatlan. Nem gondolkodik, nem lélegzik. A testéből jövő vad rágás mozgatta. Szédültem. Mindenegyes rágás hatalmas reccsenéssel járt. És töréssel.

Mindent hallottam, és mindent láttam. A szörnyeteg tudtán kívül is mindent megmutatott. Ahogy éles fogai metszették Bella puha szöveteit, ahogy minden egyes kalimpálásnál, rúgásnál, ami a kivezető úthoz vitte, egy csontját törte ripityára. Szédültem, és meg akartam halni. Nem akartam erről tudni. Kétségbe voltam esve, ahogy a szörny is. Nem volt biztos a dolgában. Nem tudta merre tud kijutni. Csak rágott és rágott, reménykedve, hogy egyszer megtalálja a napvilágot.

Rosalie-t nem émelyítette a szaga, és a történések. Ő vágyakozott az izé után. Ugyanakkor szomjas volt.

– Rosalie! – ordítottam rá. – Fel a dolgozóba, azonnal ki kell szedni onnan! Bella!

Ez valamennyire megához térítette nővéremet, és felrohantunk Carlisle szobájába. Ez volt az ideiglenes betegszoba. Nem hittem volna, hogy valaha ilyesmire vetemedünk. Hogy valaha ilyen szörnyűséges dolog történik.

Tompán hallottam, ahogy Jacob szörnyülködve utánunk ered.

- Morfium! – ordítottam Rosalie-nak, aki már a szikét kereste.

- Alice- hívd fel Carlisle telefonon! - sikoltotta nővérem. Rose letépte a ruhákat Belláról, és lefogta, hogy ne vergődjön annyira, miközben én egy injekciót szúrtam bele. Morfium volt, és elég nagy dózisban. Nem akartam, hogy bármi baja essék, illetve, hogy fájjon neki.

- Mi történik Edward? – hallottam tompán Jacobot.

- Fuldoklik! – kiáltottam kétségbeesetten. Eddig is tudtam, de így kimondva még szörnyűségesebbnek tűnt.

- Biztos levált a placenta! – mondta Rose.

Erre Bella újra megához tért. Annyira Bellás volt, amit mondott. Most sem magára gondolt. Csakis a szörnyet védte.

- Vegyétek ki! - sikoltotta. - Nem kap levegőt! Vedd ki MOST!

Bella szeme kiugrott, és az erek megfeszültek, és elpattantak szemében. Lehunyta szemét, de határozottan lélegzett. Én csak a morfiumra tudtam gondolni. Addig nem tehetünk semmit amíg nem hat. Különben fölösleges fájdalmat okozunk neki. Én ezt nem tehetem meg. Nem okozhat a feleségemnek senki sem fájdalmat. Senki.

- A morfium – motyogtam, élesen Rose-ra nézve.

- NEM! MOST-! – sikoltotta. Ismét szökőkútként tört elő belőle a vörös nedű. Elárasztotta a száját, arcát, és vér fröccsent a karomra. Bella vére. Kétségbeesetten felemeltem a fejét, küzdöttem, hogy sikerüljön a vér okozta dugulást eltüntetni. Nem tudok élni nélküle! Léteznie kell! Muszáj, ebben muszáj hinnem!

Közben Alice egy fülhallgatott rakott Rosalie fülébe, és haja alá csíptette a mikrofont. Ő, is teljesen tönkre volt menve, idegileg kikészítették a hetek. Eltávolodott, és kémlelte a jövőt. De Bellát nem látta, és én is eltűntem. Kedvesem után fog elvinni a halál, ez azért elég bíztató. Nem kell nélküle élnem. Nem kell élnem.

Rosalie gyorsan, és őrjöngő tekintettel sziszegett a telefonba, vázolva a helyzetet Carlisle-nak.

Még mindig próbáltam kitisztítani Bella torkát, de nem jártam túl sok sikerrel.

Felszisszentem, amikor Rose kezébe vette a legélesebb szikét.

- Hagyd hatni a morfiumot! – ordítottam.

- Nincs rá idő! - sziszegte Rosalie. - Haldoklik.

Bella falfehér kezei a hasa alsó részére ereszkedtek, ahonnan egy hangos metszést hallottam. A puha szövetekbe élesen vájódott a szörny metszőfoga. Megrándult, de nem sikoltott.

Rosalie gondolatai hangosan sikoltottak. Előtört belőle a gonosz. Bella egyre jobban vérzett, és Rose nagyon szomjas volt. Elvonta figyelmét az íncsiklandozóan édes illat. Vére úgy hatott rá, mintha kupán vágták volna. Elvesztette összpontosítását, fogairól visszahúzta az ajkát, és minden egyes lélegzetvételnél vérszomjasabb lett.

- Ne, Rose! – üvöltöttem rá, de közben Bella öntudatlan testét próbáltam feltámasztani, hogy tudjon levegőt venni. Azon gondolkodtam rávessem magam, vagy ne? Megöli-e Bellát, vagy észhez tud térni? Ha elengedem Bellát tud-e lélegezni?

Jacob megoldotta a problémámat, és rávetette magát nővéremre. Átugrott az asztal felett, Bellát egy pillanatra beárnyékolta. Abban a pillanatban láttam meg milyen szörnyű a helyzetünk. Bella hófehér arcán az árnyékolástól kékes vörös foltok jelentek meg, hasában halványan kivehető volt a szörny körvonala és munkája. Törött bordák, csontok, minden csupa vér.

Jacob hasba rúgta Rosalie-t, és az elhajlította az ajtókeret egyik felét. Carlisle utasítgatása abba maradt, a fülhallgató darabokra tört. Megszakadt a kapcsolat az orvossal. A mentorral, és egyedül vagyok. Csak én segíthetek Bellának.

– Alice, tűntesd el innen! – kiáltottam. - Vidd le Jasperhez, és tartsd ott! Jacob, szükségem van rád!

Készségesen odajött az asztalhoz. Eltorzult az arca, ahogy Bellát látta.

- Lélegezteted?”morogtam gyorsan. Undorodtam magamtól. A büdös kutya ajkai úgy fognak Belláira tapadni, ahogy pár másodperce az enyémek voltak ott. Ettől dühös lettem, de kényszerhelyzet volt. Nem tehettem mást, mert nem hagyom Jacobra az egyetlen megoldást. Nem tudom rá hagyni.

- Igen! – végignézett rajtam, lát-e olyan jeleket, mint Rosalie-nál.

- Lélegeztesd! Kiveszem belőle, mielőtt-

Hatalmas reccsenést hallottunk, és belém fagyott a szó. Ez volt a leghangosabb, és vártam a sikolyt. Hiába semmi. Bella lábai, amik eddig vonaglottak, gerince, ami eddig folyamatosan rángatózott, most természetellenes pózba estek.

Még a szörny is megállt egy pillanatra.

NEM! – ordítottam magamban. Eltörte a gerincét. Most már esélye sincs az életre.

– A gerince – fuldoklottam.

- Vedd ki belőle! - vicsorogott Jacob és vadság volt a szemében. Felém dobta a szikét, és a levegőben elkaptam. - Most már semmit nem fog érezni!

Elővettem gyakorlataimat, amikor Carlisle-al a kórházban dolgoztam. Az a bökkenő, hogy akkor nem voltam vér közelében. És nem végeztem szülést sem. Most jól jönne pár év tapasztalat. Pár száz év tapasztalat. Annyit tudtam tenni, amit a tankönyvekből olvastam.

Nem tudtam rendesen összpontosítani, mert Jacob fújt egyet Bella tüdejébe. Szája rajta volt Bella fehér ajkain. Remegett a kezem, de erőt vettem magamon, és a feladatra gondoltam. Hallgattam kedvesem egyenetlen szívverését, és figyeltem merre jár a szörny.

Muszáj megtennem! Muszáj megtennem! Muszáj megtennem!

Undorodva mélyesztettem fogaimat a pocakja körülötti burokba. Éreztem vérét a számban, és egy fehér réteg savanykás, de édes ízét. Ellentétes érzés volt. Legszívesebben elengedtem volna Bellát, hogy ne bántsam, de akkor elveszítettem volna egy örökkévalóságra. Így bántom, de van esélye az életre. Nem. Az életre már nincs esélye, vámpírlétre van esélye.

Jacob kitartóan próbálta levegőhöz juttatni Bellát. Magában fohászkodott azért, hogy életben maradjon.

Hirtelen Bella szemei felpattantak, pislogott, de nem látott semmit. Pörgött, és kereste a fókuszt, de élettelen végtagjai nem mozogtak. Halott szívem nagyot dobbant volna. Bella haldoklik. És én jutattam ide. Ide, a halálhoz.

- Maradj most velem Bella! – könyörgött Jacob. - Hallasz engem? Maradj! Nem hagyhatsz el. Ne engedd leállni a szíved!

Szemei még mindig forogtak, vagy Jacobot, vagy engem keresett.

Eközben a burok belhasadt. A szörny a túloldalon, én itt erőlködtem. Lágyan, hogy ne okozhassak fájdalmat kedvesemnek kiemeltem az izét. Gyönyörű volt. És kislány. Nem az a kisfiú, akit Bella elképzelt magának. Véres volt, de élt. Szíve hangosan dübörgött, gyorsabban, mint az embereké. Finom illata volt. Persze nem ételként, de keveredett benne Bella fréziájából egy kevés, és egy édeskés illat is. Nagyon szép volt. A szívemet melegség töltötte el, ahogy az apró jövevényt néztem. Ellágyultam. Én is ott voltam arcvonásaiban, krémszínű bőrében. És nem torzítottam el. Sőt, így kettőnkből a legszebb gyermek lett, akit valaha láttam. Elöntött a tudat, a boldogság, és a megvilágosodás.

– Renesmee. – leheltem.

Feleségem kezeit gyöngéden felemelte.

– Engedd...- suttogta halkan. – Add ide nekem.

Lassan odanyújtottam, és a kezeihez érintettem. Mintha ő fogná, bár még nem elég erős, hogy egyedül megtartsa. Bella dúdolva felnyögött.

– Renes...mee. Olyan...gyönyörű. – motyota, deaztán levegő után kapott. Zihált a fájdalomtól. Éreztem, hogy Renesmee szomjas. Láttam a gondolataiban, hogy megharapja Bellát. Elvittem tőle, és dorgálva rászóltam.

– Ne, Renesmee!

Bella melkasán egy apró félhold alakú seb volt, amiből vörös csík folyt le. Alice felnyögött, aztán sikoltott : - Neeee!

Szerelmem szíve halkan puffogott, egyenetlenül, és erőtlenül. Aztán egy néma dobbanással teljesen elhalt.

NEEEEEM!!!!!!

Jacob újra nekiállt lélegeztetni, de ezt a tudatom egy hátsó zugában érzékeltem. A többi agyselytem teljesen elzsibbadt. Megfagyott, meghalt.

Meghalt...

Ez az egy szó vízhangzott bennem. Nem tudtam mit tegyek. Nem tudtam mit tehtek még? Épp elég bajt okoztam. MEGÖLTEM Bellát. Jóvá kell tennem a lehetetlent. De hogyan? Ó, neeee! Bella éledj újra! Légy a napom! Légy az életem! Vagy akár Jacob napja, Jacob élete, csak ÉLJ!

Jacob még mindig próbálkozott a lehetetlennel. Még mindig hitt. Ha kicsit is makacs lennék, és nem menekülnék folyton, talán én is próbálkoznék a megmentésén. Talán, ha igazi férfi lennék ezt tenném. De nem vagyok az. Tönkretettem mindent.

„Hát, hozd rendbe! – utasított egy hang a fejemben. De én nem vagyok igazi férfi!

„Még lehetsz Edward, még lehetsz, de ahhoz legyen benned akaraterő! Légy férfi!

- Mire vársz? – üvöltötte Jacob, miközben Bellába próbált élete erőszakolni.

Tennem kell valamit! Meg! Kell! Mentenem!

– Vidd el a babát! – mondtam sürgetően.

- Dobd ki az ablakon. – felelte flegmán.

- Add ide nekem. – mondta Rose félénken. Jacobbal egyszerre mordultunk fel.

- Kontrollálom magam - ígérte Rosalie. - Add ide a babát, Edward. Gondoskodom róla, amíg Bella…

Igazat mondott, ezt gondolatai is alátámasztották. És aranyszínű szeme is. Gyöngéden átnyújtottam neki Renesmee-t. Felcsillant a szeme, amikor a karjaiban volt. Lefelé a lépcsőn gügyögött neki.

- Járjon a kezed, Jacob. – mondtam, miközben elővettem a fecskendőt. A mérgem…

Bella a kívánságod teljesülni fog.

- Az meg mi? – kérdezte Jacob fintorogva az ezüst folyadékra. Mielőtt válaszoltam volna ellöktem az útból. Ha megmondanám most, akkor nem engedné beadni. Apró reccsenést hallottam. Eltört Jacob kisujja. Egy kicsit önelégült lettem. Erősebb vagyok nála.

Határozottan, akár egy gép. Beleszúrtam a tűt Bella szívébe. Befecskendeztem, és az ezüst folyadék szívébe hatolt.

– A mérgem – válaszoltam. Dobbant egyet Bella szíve, és zökkent a mellkasa. – Mozogj!

Pumpálni kezdte a szívét, ismét levegőhöz próbálta juttatni.

Én egyenletesen és gyorsan dolgoztam kedvesem teste felett.

„Próbálod megmenteni!” – mondogattam magamnak, miközben fel-felhasítottam fehér bőrét.

Felszakítottam puha bőrét, így mérget juttattam a szervezetébe, majd lenyaltam a mérget, így a seb beforrt. Bennrekedt a mérgem, így gyógyítja. És egyben átváltoztatja.

Próbáltam minél több helyen, minél gyorsabban megcsinálni ezt a műveletet. Minél hamarabb, annál több esélye van a túlélésre. Illetve a vámpírrá válásra. Mert Bella sosem lesz már ugyanaz a Bella. Lehet, hogy utálni fog. Utálni, mert ez történt vele. Már az sem érdekelne, csak velem legyen!

Kétségbeesettem próbálkoztam, de nem történt semmi.

Jacob kezdett az agyamra menni. Egyre letargikusabb volt, és nem akartam, hogy most vegye el a kedvemet, amikor végre megtaláltam magamat.

„Mert ennyi maradt a lányból, akit mindketten szerettünk. Ez az összetört, kivérzett, szétroncsolt holttest. Nem tudtuk ismét összerakni Bellát. Tudtam, hogy túl késő. Tudtam, hogy halott. Biztosan tudtam, mert a húzás eltűnt. Nem láttam okát, hogy mellette maradjak. Ő már nem volt itt többé. Így hát a teste többé nem vonzott. Az öntudatlan igény, hogy a közelében legyek eltűnt. Vagy csak egy jobb világba költözött. Úgy tűnt, mintha most már ellenkező irányból érezném a vonzást. Le a lépcsőn, ki az ajtón. A sóvárgás, hogy eltűnjek innen és soha, de soha ne jöjjek vissza.”

Jacob feldühített tragikusságával, és legszívesebben kivágtam volna az ablakon. De Bellával kellett foglalkoznom, ő sokkal többet ért, mint a korcs. Lehet, hogy most éppen segít, de azzal csak ront a helyzeten, ha rám is rám ragasztja a pesszimizmusát. – Akkor menj! – morogtam, és arrébb löktem. Igazából lehettem volna finomabb is. Nem kellett volna ilyen erősen, de megnyugtatta, és masszírozta a tudatomat, hogy erősebb vagyok nála.

Eszeveszettül pumpáltam a szívét, minél több mérget szétárasztva a testében. Ez az utolsó esélye. Az egyetlen esély a halál. Meghal, de velem lehet vámpírként. Ezt tudom csak elfogadni jelen helyzetben. Az, hogy örökké megszűnjön létezni, nem létezhet. Nem! Nem élhetek nélküle, és nem bírom ki a világot egyedül.

– Nem halt meg! – nyögtem. – Rendbe fog jönni!

Kétségbeesetten hajszoltam petyhedt szívét, próbáltam életben tartani őt is, és a reményt is.

Tompán érzékeltem, ahogy Jacob nagyon lassan kisétál. Próbáltam kizárni drámai szónoklatát, de néhány szó átverekedte magát a falamon.

„…tengernyi fájdalom… képes volt feláldozni… elbukott… mindennek vége…”

Élned kell! Bella, nem lehet mindennek vége! Nem engedem, hogy vége legyen! Muszáj élned! Önző vagyok, Bella értsd meg! Szükségem van rád! Nem lehet vége! Nem történhet meg! A mese nem ér véget! Ott folytatódik, ahol abbahagytad! Fel kell ébredned, hogy folytathasd! Olyan életed lesz, amilyet elképzeltél, csak ébredj fel!

Az álmok valóra válnak, csak lásd meg a valóságban az álmaid! Nyisd ki a szemed és láss! Érezd, hogy itt vagyok! Érezd, hogy segítek!

Hányszor elmondtam neked, hogy mennyire szeretlek! Nem emlékszel? Nélküled nem tudok élni!

Hirtelen jogosnak éreztem az ítéletet. Ez a jussom. Megbántottalak. Elhagytalak. Mit vártam? Mire számítottam? Többre? Ennél is többre? Tönkretettem az életét, és még velem is marad?

Fájó gondolatok közt küszködtem feleségem, és egyetlen szerelmem életben tartásán. Sírni szerettem volna. Kapart a torkom, és nem tudtam rendesen lélegezni. Megremegett a világ. Odakint vígan ment tovább az élet, míg nálam egy kés pengéjén táncolt. Vagy erre, vagy arra dőlök le.

Még mindig pumpáltam szívét, egyre kevesebb reménnyel. Arcát néztem, ezt a megtört, falfehér, véres, halott arcot. A feleségemet. Az életem értelmét. Ha tudnék sírni, most megállíthatatlanul potyignának könnyeim. Némán zokogtam.

Telepatikus úton össze lennénk kötve Bellával? Sokszor éreztem azt, hogy ami neki fáj az nekem is. De fordítva? Érzelmileg össze lennénk kötve? Létezik egyel talán ilyen?

Úgy érzem igen. Amikor én zokogni, sírni, üvölteni akartam kínomban, Bella szemében könnycseppek jelentek meg. Arca kifejezéstelen maradt, de könnyes lett a szeme.

– Drága Bellám! – simítottam végig fél kézzel az arcán, és töröltem le a könnycseppeket. – Hozzám tartozol. Ezt sose felejtsd el. – csókoltam meg a homlokát. Véres volt. De nem érdekelt. Ha ez az utolsó érintésem, hát legyen. Ez volna az utolsó? Féltem a gondolattól is, de el kell majd fogadnom. Legyen boldog ott ahol van. Ott ahova én soha nem mehetek.

Megcsókoltam vérízű ajkait, az utolsó emlék, az utolsó cselekedet.

Hidegek voltak ajkai és élettelenek. A pirosas árnyalatt kezdett eltűnni, kékülni.

Utoljára - Gondoltam. Egy jobb világban fog ébredni. A menyországban. Ott, ahol én sosem lehetek vele. Túl sok a bűnöm, hogy vele lehessek. Sosem kívántam erősebben, hogy ember lehessek. Hogy vele lehessek. Követhessem a végtelen tökéletességbe, a fénybe.

Teljesen letettem a további életről, amikor egy dobbanást hallottam. Aztán mégegyet. Tompa puffanásokat Bella mellkasában.

Van remény.