Remény Szava 4. fejezet 1.rész

4. Csillagok I/II

Tiltott. A világ korlátokat közé szorít. Tiltott a szó, tiltott az érzés. Minden tiltott. Ha hallgatnék, a józan eszemre most nem tartanánk itt. Most is élnél. Én pedig talán ennél is jobban gyötrődnék. Ez nem is bántana, de amit veled műveltem?! Egyszerűen botrányos, hanyag, és ostoba dolog volt. Eluralkodtak felettem az érzések. Egyensúlyban kellett volna lennie az szívnek és az észnek.

Akkor talán még most is élnél. Talán.

Tiltott dolog a fájdalom. Megtiltom magamnak, hogy fájdalmat okozzak neki. Itt és most, a halálos ágyánál megfogadom, hogy soha többé semmivel sem bántom meg. Fizikai fájdalomtól óvom, akár múló szappanbuborékra, úgy vigyázok reá.

Annyi év, annyi elpazarolt perc. Rengeteg időt, és felesleges problémát megspórolhattam volna magamnak.

Hát ez nem igaz! – morogtam magamban. Én agyon lövöm magam most már! Ennyire önző nem lehetek?! Most is csak sopánkodok, amikor a helyzet mélyponton van. Nem hogy próbálnám kihúzni magunkat a csávából, még sopánkodok is! Sajnáltatom magamat, mintha én lennék a világ legszörnyűbb sorsú vámpírja, amikor itt fekszik a karomban a tündéri Renesmee, és nagy valószínűséggel a feleségem is itt lesz a karjaimban belátható időn belül. Mégis kinek képzelem én magam? Legszívesebben lekevernék egy óriási maflást magamnak, de tekintettel Renesmee-re és Carlisle-ra inkább leteszek erről az ötletről.

A mazochista felem könyörgött. „Csak egy pofont! Egy apró picike lopott pofont!” Ám elvetettem magamtól az ötletet. Renesmee-nek most egy biztos lábakon álló, erős apa kell. Nem egy gerinctelen nyápic, aki csak sajnáltatni tudja magát. Olyan apa kell, aki megvédi a bajoktól. Csak akkor tudom megvédeni, ha velem van, ezért még jó ideig nem fogom elengedni őt. Addig küzdöm, amíg a part szakad. S ahol véget ér az út, ott tovább építem. Kreatív leszek és megoldom a problémáimat. Nem engedem el Renesmee-t. Soha.

Kiegyenesítettem a gerincemet, kicsit igazgattam Renesmee-t minél kényelmesebb neki, annál jobb. Mindenből a tökéleteset próbálom neki nyújtani, és a legtöbbet, amit egy gyermek kívánhat magának. Szeretet, békét, nyugodt, boldog életet. Gondoskodó, óvó, erős, bátor apát. És természetesen Bellát. Látni fogja még az anyját. Muszáj neki! Joga van hozzá, és ezt még az élet sem tagadhatja meg tőle. Se tőlem. Alice-nek van igaza, ezt már beláthattam volna. Bella át fog változni, ahogyan azt ő előre megjósolta. Boldog lesz, erős, gyors, szeretetre méltó, és tökéletes. Mind külsőre, mind anyának.

„ Öhm… Edward ” szólt Carlisle gondolatban. Felé fordítottam most már némileg megerősített figyelmemet, és hallgattam az elemzést a fejében. „ Jó vagy rossz hírrel kezdjem?” Átható pillantással nézett rám, aztán folytatta. „Inkább a jóval. Szóval Bella rendbe fog jönni. Nagyon ügyes voltál fiam, én sem tudtam volna többet nyújtani. Már lehet látni néhány dolgot, és ha picit hallgatod a légzését… akkor egyenletes, aztán fokozatosan, de nagyon lassan, gyorsul. Már kifelé haladunk a gödörből, Edward. Ez jó. Mi több kiváló.” megeresztett egy halovány mosolyt, de elrejtette előlem a keserűség okát, ami ott bujkált a szemében. „ Edward, nem biztos, hogy ezt tudni akarod. Hogy jót tesz neked.” elbizonytalanodott, és ezzel bennem egyre feljebb ment a pumpa. Miért? Miért nem mondja el? Mi lehet ilyen szörnyű, ha felépül?

„Edward” nagyon megnyomta a nevemet, tekintete kétségbeesetten próbált nyugodt maradni. Átható volt, akár egy lézerrel vágnának ketté, vagy a röntgensugár. Mintha minden porcikámat pontosan látná. „Szörnyű fájdalmai vannak.” Adott időt, hogy megemésszem a hallottakat. Aztán tompán érzékeltem a következőket. „És ez csak rosszabbodni fog. A méreg egyre jobban fogja szétfeszíteni, és a szívét egyre jobban hajszolja. Míg végül… a többit már te is tudod.”

Igen tudom. Tudom, tudom, annyira tudom. Ismerem már a járást. Fájdalom, fájdalom, aztán még több fájdalom. Üvölt benned az ördög, aki vissza akart térni a nesztelen süppedésbe. Némán lebegne, míg világ a világ. Csöndben járkálnak az ördögök, míg mi azt hisszük biztonságban vagyunk. Az élet vezet mindenkit, a túlélésért küzdünk mind. Az alattomos pokolszökevények aláássák a mindennapjainkat, az életünket. Hiú ábránd, hogy minden rendben van. A gonosz folyamatosan áskálódik, lassan kíméletesen küld a végzeted felé. Tereli az utadat, hogy óramű pontossággal felemésszen. Kevés egy ember ereje. Kevés egy élőlény ereje. Nincs, ami megállítson, nincs, mi késleltessen. Az angyalok nem segítenek.

Egyedül születsz, egyedül élsz, s egyedül halsz meg. Tudd, hát én édes Bellám, hogy nem vagy egyedül! Itt vagyok melletted, éberen őrzöm álmodat. Őrzöm a szikrát, mi éltet, őrizlek téged, ahogy voltál. Én sem vagyok különb egy ördögnél. Szörny vagyok, és csöndben asszisztálok a halálodhoz. Én, öltelek meg. Miattam történt minden és nem tudom megakadályozni. Hiába, nincs ekkora erőm. Gyönge vagyok, akár a hitem. Csalfa, vak reménysugár volt, mit ez idáig követtem. Azt hittem van kivétel. Reméltem, hogy nem lesz következmény, hogy büntetlenül megúszhatom azt a rengeteg gaztettet. Reménykedtem. És ez volt a végzetes hibám.

Tudom, hogy fáj. De mit tehetnék ellene? Nem tudok semmit, mert nincs elég erőm. Nincs a kezemben semmi, amivel enyhíteni tudnám a kínzó égést. Ahogy minden porcikádban ott lobog a tűz, ott süvít a szél, ott porlik a föld. Nincs levegő. Nincs, mi megmentsen. Nem tudok segíteni, és ez zavar. Zavar, hogy én okoztam ezer, meg ezer bajt, és a világ legártatlanabb lénye fizeti meg minden hibám.

Miért? Miért kegyetlen a sors? Miért ő fizeti ki az én adósságaimat? Egy ártatlan lélek, egy odaadó feleség. Egy ember, akit tönkre tettem. Hiszen tudtam, úgy tudtam. Tudtam, hogy baj lesz, tudtam, hogy rossz lesz. Kerestem a kibúvókat, de gyönge voltam. Gyönge vagyok. Nem volt elég erőm odébb állni. Azt kellett volna tennem. Még mikor megtehettem el kellett volna mennem. Mikor nem ismert engem, mikor nem ismertem az érzéseimet. Mikor csak egy ember volt, akinek szomjaztam a vérét. Csak ragadozó, áldozat kapcsolat volt, és nem egy burjánzó szerelem. Erős kapocs köztünk, ami nem tudott volna kifejlődni, ha én elmegyek! Ott voltam Alaszkában, ott voltam és Tanya marasztalt is. Én mégis, makacs fejjel hazatértem, azt hittem elég erős vagyok. Öntelt voltam, aztán pedig csak vezettek az események. Nem gondolkodtam mielőtt cselekedtem volna.

Hiú, öntelt és makacs voltam. Itt a következménye.

Renesmee a karomban mocorogni kezdett, és álmosan forgatta a fejét. Nyögdécselt és kinyitotta a szemét. Tündéri tejcsokoládé szemei voltak. Valamivel halványabb, mint Belláé, és egy kis zöld is került bele. Megteltem valamiféle eufórikus érzéssel. El akartam olvadni, és örömkönnyek szöknének a szemembe. Belőlem egy darabka. Homályos emlékképek szöktek a tudatomba. Egy kisfiú a tükör előtt. Némán tátogja ezt a szót, „zöld”. Valaki rátette a kezét a kisfiú vállára, és az emlék szertefoszlott.

A régi életem egyik darabja. Vágyom az emberlétre, de nem tudnék elszakadni Bellától. Nem lehetek többé ember, de ha Bella elveszítése lenne az ára, akkor nem fizetném meg. Épp elég szörnyű lépést csikart ki belőlem az élet, nem fogom az egyetlen biztos pontot az életemben eltüntetni. Ha ember lennék, nem lennék boldog. Várnám, hogy Bella megtaláljon, de persze ez nem történhetik meg. Nem is érdemes, egyetlen gondolatot sem fecsérelni rá. Hisz itt van Renesmee. Egy gyémánt, ami születésével teljesen felforgatta az életemet.

Apa? Én? Ez a fogalom nagyon távol állt tőlem. Sosem gondolkodtam azon, mit csinálnék, ha születne egy gyermekem. Eddig azt hittem, hogy ez lehetetlen, így felesleges lett volna rágódnom rajta. Ám, ez a kislány nagyon is valódi, ahogy itt a karjaimban ébredezik. Ártatlan, kedves, és gyönyörű.

Ártatlan…

Egy bonyodalmakkal teli világba született. A szomszédban már születése előtt meg akarták ölni. Semmi rosszat nem tett, lénye teljesen tiszta, mégis forrnak a dühtől a farkasok. Ez a szegény kislány nem tehet semmiről. Nem tehet róla, hogy az apja felelőtlen volt. Nem tehet róla, hogy épp most született meg. Nem tehet róla, hogy épp ebbe a családba, ebbe a kínokkal teli világba született. Sajnos nem lehet teljes élete. Hiszen nem ember, és nem is teljesen vámpír. Nem farkas, nem öreg, nem buta, nem gonosz.

Egy ártatlan szikra, ami lángra lobbantotta az erdőt. Az erdőt és a lakóit is. Drága kislányom. Bella képességét is örökölted, amivel vonzza a bajt. Csakhogy ezt a bajt, lehet sokkal nehezebb megállítani, mint egy kocsit.

Oly furcsa a világ, s mindennek két arca van. A kedves, szépséges, mosolygós felét mutatja, majd egy sötét rémálommá válik, mihelyt beleéled magadat. Folyamatosan fel, felnyitja a szemem a valóság, mégis mindig lehunyom a képzeletem előtt. A fantázia sokkal otthonosabb hely, mint a valóság. Érzed, hogy te teremtetted ezeket a lényeket, benned vagy minden egyes lélegzetvételükben. Jobb egy álmodott, szebb világban élni. Kellemesebb lenne egy valóságtalan alternatívát találni. Egy olyan helyet, ahol mindig béke, és boldogság van. Az élet nem ilyen.

Ha túl sokáig dédelgeted magadat egy másik világban, akkor kegyetlen ostorcsapással nyitja fel a szemedet. Egy pofont kapsz, és először talán azt sem tudod, miért. Később rájössz, hogy egy pofon kellett, ahhoz, hogy jobban megértsd a világot. Egy pofon, hogy nyugodtabban élhess. Hogy ne űzz elérhetetlen álmokat. A valóság mindig eljön valamilyen formában. Mindig. Lehet álmodozni, bizonyos keretek között. Ne menj túl távol.

Tudom ezt. De még milyen jól tudom. Ezer, meg ezer pofon után sem vagyok képes felnyitni a szemem. Mindig beleesek ugyanazokba a gödrökbe, s nem tudom kikerülni az élet csapdáit. Egy pofon, két pofon. Nem elég, nem lehetek így biztonságban. Se a szeretteim. Ha én nem tudok elszakadni a képzelt, szebb világomtól, akkor a többieket sodrom veszélybe. Már veszélybe is sodortam.

Kicsit túl szép lett volna egy ilyen álom. Kicsit túl erős volt a képzelet. Minden kicsit túl szép…

Természetesen a sors nem hagyhatta meg ezt nekem. Tőrt döfött a szívembe, mert a pofonra nem ébredtem fel. Önzésem határtalan volt, és ezért fizetnem kellett. Magas árat kért a sors, és nem adta meg a boldogságot. Rovom tartozásom, és várok. Ennyit tudok tenni. Ennyit érek.

Renesmee egyre intenzívebben kezdett kapálózni a kezemben. Nyögdécselt, és felsírt. Először nem értettem mi történhetett. Vajon meghallotta siralmas gondolataimat, hogy így reagált? Vagy valamit rosszul csináltam? Túl erősen tartottam? Túl erősen próbáltam óvni mindentől? Túl erősen szorítottam magamhoz? Túlságosan szerettem, pedig még alig született meg.

A gondolatai közt láttam valamit. Szeretne az édesanyjával lenni. A karjaiban, úgy, mint mikor megszületett. Vele lenni, nézni gyönyörű barna szemeit, hallani tökéletes hangját.

Sajnos nem tudom kérését teljesíteni, pedig nekem is ez lenne a legnagyobb vágyam. Hallani a hangját, tudni, hogy jól van. Bár félek a kezdettől. Félek, mert megutálhat. Szörnyeteg lett belőle. Hiába mondta ezerszer, hogy mennyire szeretne vámpír lenni, nem tudta mire vállalkozik. Ha felébred szomjas lesz. Vad lesz, és szabad. Akár a büszke sas röpülne a kék ég felé, menne a természetbe, keresné a prédát. Renesmee nem lehet ott akkor. Kockázatos, és nekem elegem van a veszélyből. Annyit szenvedtem az utóbbi időben, hogy szeretnék végre egy kis nyugalmat. Nyugalmat, a szűk családi körömmel. Bellával, és Renesmee-vel.

Elkezdtem dúdolni, hátha attól megnyugszik. Az örök klasszikus, mindig tökéletes dallamot, Bella altatóját. Míg kislányom sírása kezdett halványulni, én úgy repültem gondolataim közt.

Alice-re lenne szükségem. Kicsit kutattam a gondolatai után, de nincs a ház környékén. Aztán eszembe jutott, hogy elkaptam egy kis gondolatfoszlányt egy házról. Esme, Alice, és Emmett is gyakran eltűntek, valószínűleg azt foltozgatják. Bella születésnapi ajándéka lesz. Ezt Em-től tudom, véletlenül kikotyogta gondolatban. Boldog lesz Bella az biztos. Remélem ő is vágyni fog egy kis nyugalomra, mikor felébred. Bár szerintem a testiség úgy, ahogy van, kiesik majd. A szomj lesz az első, és pár évig eltarthat, mire lecsillapszik, és más iránt is érdeklődni fog.

Jesszus, tisztára úgy érzem magam, mint Alice. Elmondom, hogy mi a várható, mi lesz a jövő. Pedig hányszor bizonygattam magamnak, hogy a sorsunk nincsen kőbe vésve. Szubjektív, és változik. Én formálom a sorsom, és nem fordítva. Azt képzeltem, képlékeny a jövőm, és befolyásolhatom. Ehhez képest, csak halasztgattam a sorsom, Bella sorsát. Alice látta vámpírnak, és hiába ellenkeztem olyan vakmerően, nem sikerült csak késleltetnem. Nem akartam ezt, mégis itt ülök a feleségem halottas ágyánál, ahol épp újjá születik. Vámpír lesz belőle, ehhez már semmi kétség. Szerettem volna, ha más lehet a sorsom, de nem tehettem a nagy kéz ellen semmit. Bella győzött.

Dulakodás hangjait hallottam a nappaliból. Kicsit füleltem, és halkabbra vettem az altatót.

A két farkas volt. Veszekedtek, és Rosalie is velük volt.

– Nem! Én akkor is odamegyek! Nem érdekelsz Seth! – ordította Jacob, és megindult a lépcső irányába. Seth és, Rosalie megpróbálták visszaráncigálni, és a kanapéra ültetni.

– Nem mész te sehová, harcos! – parancsolt rá Seth. – Edward megöl ez biztos, ha most rájuk rontasz! – mondta Rose.

– És gondolj bele! Nekik is kell egy kis szabadság! Ne legyél mohó, mert kitiltanak még a közeléből is! – ecsetelte Seth.

– Na, de akkor, mit csináljak? Már olyan régóta nála van! – morgott Jacob.

– Ülj nyugodtan! – parancsolta Seth. – Legyél már egy kicsit türelemmel!

– Ajh… - nyögött Jake, és gondolatban is csak pufogott, szóval nem sikerült leszűrni onnan semmit.

Nem sokat értettem ebből, de, ha Jacob rámászik Bellára, én komolyan a falhoz vágom. Most már lassan tele van a hócipőm is Jacobbal. Tudom, tudom… Tartozom neki, amiért megígérte, hogy nem bántja Renesmee-t. De akkor is! Nem tehet meg mindent, amit akar, fogadalom ide, vagy oda!

– Tudjátok mit? Nem érdekel! – pattant fel Jacob, és hallottam, ahogy rohan fel a lépcsőn. A gondolatai közt Renesmee kicsit arcocskáját láttam. Nem dühösen, vagy ölési szándékkal gondolt rá. Vágyakozva, szeretetteljesen.

– Jake! Állj le! Azonnal gyere vissza! – ordította Seht, de nem tudta az önfejű alfát megállítani. Száguldott felfele, és éreztem, ahogy egyre közelebb ér. Felálltam, és letettem Renesmee-t a kezemből. Bella mellé helyeztem, nehogy leessen a székről. Az ajtó mellé álltam, és vártam. Készen volt a tervem, mikor először éreztem meg szándékát. Nem hagyhatom, hogy bántsa Renesmee-t. Soha.

Nagy robajjal nyílt az ajtó és be is száguldott rajta az ifjú alfa. Azzal a lendülettel elkaptam a karját, és a tenyerem ívesen haladt a feje felé. Nem számított rám, habár tudta, hogy itt vagyok. Akkor tért magához, mikor a kezem csattant az arcán. Lekevertem neki egy jó nagy maflást.

Ekkorra megérkezett Seth, és Rosalie. Megfogták Jacob két karját, és kiráncigálták a szobából. Elégedetten álltam, kezeimet összefontam a mellkasom előtt. Úgy hatottam, akár egy londoni palotaőr, erélyesen, és büszkén. Megvédtem Renesmee-t, de Jake kábult arckifejezése kétségeket keltett bennem. Mit akart? Nem engedem, hogy kislányomnak, akár egy hajszála is meggörbüljön. Őrzöm őt, akár egy szobor, egy angyal. Bella hitte azt rólam, hogy én vagyok az angyala. Angyal-vámpír. Érdekes összeállítás. A két végletet kötötte össze, de mint kiderült nem érdemeltem ki ezt a címet. Nem voltam elég jó az angyal megnevezésre.

Elhagytam Bellát, ránk szabadítottam ezt a falka mutáns helyi indiánt. A fajtánkbeliekről ne is beszéljünk. James, Viktoria, Riley és a hatalmas újszülött hadsereg. Nem is beszélve a Volturiról, bár rájuk kevésbé számíthatunk. Róluk később kell gondoskodnom, ami kicsit nehezebb lesz, mivel most már két megvédendő személy van. Bár nem hinném, hogy Bellát keresni fogják. Átváltozott, nem fontos számukra. Illetve még nem változott át, de hamarosan át fog.

Hatalmas dörömbölés szakította félbe a gondolatmenetemet. Jacob állt az ajtó előtt, és verte azt.

– Edward, engedj be! – parancsolta.

– Megőrültél? Dehogy engedlek! Nem bánthatod, se Bellát, se Renesmee-t! – kiabáltam vissza.

– Mi? – állt meg egy pillanatra. Kihasználtam tétlenségét, és magyarázásba kezdtem.

– Hát nem emlékszel? Nem emlékszel, mit ígértél? Nem fogod bántani egyikőjüket sem! – hangom szilárd volt, és kemény az utolsó szavaknál.

Jacob azonban kizökkentett a stabilitásomból. Megfagyott, és elborzadt arra a gondolatra, hogy ő valaha is bántsa Renesmee-t. Meglepett ez a dolog, és elkezdtem kutakodni a fejében. Megtaláltam az első emlékét a lányommal kapcsolatban.

„Az erőm visszatért, ahogy hallgattam a kis hóhér etetésének hangját.Erő és gyűlölet és forróság – vörös izzás mosta keresztül a fejem, égett, de semmit nem törölt ki. A fejemben lévő emlék csak benzin volt, felélesztette a poklot, de nem hagyta felemészteni. Úgy éreztem, a remegés tetőtől-talpig ráz, és nem próbáltam leállítani.

Rosalie teljesen belemerült a teremtménybe, egyáltalán nem figyelt rám. Nem lenne elég gyors, hogy megállítson, zavart volt.

Samnak igaza volt. Az izé fejlődött – a létezése természetellenes volt. Egy sötét, lelketlen démon. Valami, aminek nem volt joga létezni. Valami, amit el kell pusztítani.

Úgy tűnt a vonzás többé nem az ajtó felé vezetett. Most már éreztem, buzdított, előre felé húzott. Vonzott, hogy befejezzem ezt az egészet, hogy megtisztítsam a világot ettől a förtelemtől. Rosalie megpróbálna megölni, amikor a teremtmény már halott, és én megküzdenék vele. Nem voltam benne biztos, hogy volna-e időm végezni vele, mielőtt a többiek a segítségére sietnének. Talán igen, talán nem. Ezzel nem is igazán foglalkoztam. Nem foglalkoztam vele, vajon a farkasok, bármelyik csapat, megbosszulnának-e vagy jogosnak neveznék a Cullenek igazságszolgáltatását. Egyik sem számított. Csak a saját igazságommal törődtem. A bosszúmmal.

Az izé, ami megölte Bellát nem élhetett tovább egy perccel sem. Ha Bella túlélte volna, most gyűlölne ezért. Személyesen akarna megölni. De nem érdekelt. Őt sem érdekelte mit tett velem – hagyta magát lemészárolni, akár egy állatot. Miért kellene nekem figyelembe venni az ő érzéseit? És aztán ott volt Edward. Bizonyára most túl elfoglalt – próbálja visszahozni a holtestet, túl messzire ment az őrült visszautasításában -, hogy hallgassa a terveimet.

Így hát nem adom meg a lehetőséget, hogy megtartsam a neki tett ígéretem, hacsak– és arra nem vennék mérget, hogy – boldogulok Rosalie, Jasper, és Alice ellen, három az egy arányban. De még ha győzök is, nem hittem, hogy van elég bennem, hogy megöljem Edwardot.

Mert nem volt bennem elég szánalom hozzá. Miért engedném őt elmenekülni az elől, amit tett? Nem lenne igazságosabb – kielégítőbb – hagyni, hogy együtt éljen a semmivel, minden nélkül?

Ez majdnem megmosolyogtatott, miközben megteltem gyűlölettel, ahogy csak rá gondoltam.

Nem csak Bellát. Nem a gyilkos ivadékot. Még hiányolná a családja számos tagját, akiket képes voltam legyőzni. Természetesen, talán őket összerakná, miután nem lennék itt, hogy elégessem őket. Kivéve Bellát, aki már soha többé nem lesz teljes egész.

Azon tűnődtem, vajon a teremtményt is össze lehet rakni. Kételkedtem benne. Bella része volt ez is – bizonyára örökölnie kellett valamit a sebezhetőségéből. Hallottam a verdeső szívdobbanásokat az apróságban.

Az ő szíve vert. A Belláé nem.

Csak egy perc telt el, mialatt meghoztam ezeket a könnyű döntéseket.

A remegésem feszesebbé és gyorsabbá vált. Megfeszítettem magam, készültem, hogy rátámadjak a szőke vámpírra és a fogaimmal kiszakítsam a gyilkos dolgot a kezeiből. Rosalie ismét gügyögött a teremtménynek, félretette az üres fémizét, és felemelte a teremtményt, hogy az arcához nyomhassa az övét.

Tökéletes. Ez az új pozíció tökéletes volt a támadásomra. Előre hajoltam és éreztem, ahogy a forróság elkezd átváltoztatni, miközben egyre nőtt bennem a vonzás a gyilkos felé – erősebb volt, mint amit valaha is éreztem, olyan erős, ami az Alfa parancsára emlékeztetett, mintha felmorzsolna, ha nem teljesíteném.

Ez alkalommal teljesíteni akartam.

A gyilkos rám nézett Rosalie válla fölött, a pillantása sokkal tisztább volt, mint bármely újszülött teremtmény pillantása.

Meleg barna szemek, tejcsokoládé színű – pontosan olyan, mint valaha Belláé. A remegésem abbamaradt; forróság öntött el, erősebb, mint valaha, de valahogy újfajta hőség – nem lángolás. Izzás volt.

Minden kinyílt bennem, ahogy félig-vámpír, félig-ember gyermek apró porcelán arcára néztem. Minden szál, ami eddig az életemhez kötött, most azonnal szétszakadt, mintha elvágták volna egy köteg léggömb madzagját. Mintha minden, ami azzá tett, ami voltam – a szerelmem az emeleten fekvő halott lány iránt, a szeretetem apám iránt, a hűségem az új falkám iránt, a szeretetem a többi bátyám iránt, a gyűlöleten az ellenségeim iránt, az otthonom, a nevem, én magam – elvált volna tőlem- nyissz, nyissz , nyissz – és felszállt volna semmibe.

De nem hagyott sodródni. Egy új szál kötött oda, ahol voltam. Nem egy, hanem egymillió. Nem szálak, hanem acél kötelek. Egymillió acél kötél, ami egy dologhoz kötött – az univerzum közepéhez. Most már értettem – hogy az univerzum egy pont körül forog. Soha nem láttam az univerzum szimmetriáját ezelőtt, de most világossá vált. A föld gravitációja nem kötött többé oda, ahol álltam. A kislány, a szőke vámpír karjaiban volt az, aki itt tartott.

Renesmee.”

Nem! Nem! Nem! Nem! Mi? Nem! Jacob? Renesmee? Nem! Ő az én lányom! Nem sajátíthatja ki!

Kinyitottam az ajtót, és Jake bejött rajta. Végigmért, meg akarom-e pofozni még egyszer.

„Na, most is karatézni van kedved?” – mért végig. Én sziklaszilárdan álltam, akár egy monstrum Bella és kislányom előtt az ágyon. Nem kérdeztem, nem szidtam, nem szóltam semmit. Belül pedig fortyogtam, akár az izzó láva, s ki akart törni belőlem a fenevad, szétcincálni az ellenséget.

Jacob játszott a türelemmel, ezáltal az ördöggel packázott. Elsétált mellettem, óvatosan és figyelve, akár egy surranó vad. Egy röpke perverz pillanatra eszembe jutott, hogy a nyakába harapok, de hamar letettem erről a morbid ötletről. A szaga is borzasztó, nemhogy az íze. Szadista voltam, és nyugodt szívvel engedtem közelebb a lányomhoz. Légzésem egyenletes volt, arcomról nem tudott semmit se leolvasni. Egy ujjnyira volt Renesmee-től, mikor egy hatalmas lendülettel a falhoz ütöttem. Az ajtófélfa kicsit meghajlott, és Carlisle egyik képének keretezése is leamortizálódott.

Bocsi, hogy csak fél fejezet, de ez elég hosszú lesz, és izzik alattam a tűz, mert már sokan kérdezik, hogy mikor lesz már következő rész. Tehát ez a befejező rész befejezetlen része. :) Még eggyel készülök, aztán Saion ara! (:

Puszi: Wedó