A remény szava 4.fejezet befejező része

4./II.

– Mi a fenét képzelsz te magadról? Mégis ki vagy te? – förmedt rám. Köpte a szavakat, akár egy teve a sivatagban.

– Semmit Jacob, semmit – feleltem nyugodt, békés hangnemben. – Bár nem lenne hátrány, ha figyelembe vennél egy, s mást. Renesmee az én leányom, tehát a szülői felügyeleti jog, engem illet. Nem pedig téged! Nem érdekel a hülye bevésődésed, akkor sem fogod kisajátítani őt. – mondtam határozottan. Értetlenül, és mérgesen nézett rám. Épp mondani akart valamit, de Carlisle toppant be az ajtón. (Érdekes… észre sem vettem, hogy mikor ment ki.) Mellette Esme, és Jasper is fel akart jönni, de Alice elkapta a karját. Emmett viszont annál nagyobb hévvel jelent meg az ajtóban, verekedésszagot érezve.

- Már ne is haragudj Edward, ez egy kicsit erős volt. – mondta apám keményen.

– Hoppá-hoppá! Bunyó volt? Ki nyert? Edward, ugye nem csak cirógattad a kutyust? – nézett rám, mint egy lelkes kisgyerek, és éreztem, hogy elásott ezzel. Pont a lényegre tapintott, és ezzel terelni se tudnám a témát. Bár nincs is értelme, és nem is akarnám. Egyetlen dolgot akarok. Megvédeni az immáron háromtagú szűk kis családomat. Per pillanat Jacob elől.

– Ne aggódj Emmett, nem volt semmi. – mondta Jacob és erélyesen kihúzta magát.

– Aha – bólintottam – Csak Carlisle az a régi angliai tájkép ott az ajtó mellett.

Jacob csúnyán nézett rám, mivel aláástam keménylegény külsejét. Viszont hirtelen eszembe jutott pár dolog erről a tájképről. Erről a szobáról. Erről a napról. Mikor legutóbb tanulmányoztam a képeket egyedül voltam. A többiek vadászni voltak, és én csak álltam és néztem apám életművét. Sötét gondolatok kavarogtak a fejemben, és igazából nem is ezt akartam eredeti emlékként felhozni, de a múltat sajnos nem tudom eltörölni. Akárhogy is akarom, vannak dolgok, amik stabilak, nem lehet változtatni rajtuk. Ilyen például a múlt is. Egyszer, csak egyszer kell kőbe vésni, és az örökre ott marad. Tettek, szavak, mondatok, érzések. Mikor legutoljára elmélyültem, egy szörnyű döntést hoztam. Hátrahagytam a múltat, mert azt hittem elmenekülhetek előle. Azt hittem képes vagyok a múlt által befolyásolni a jövőt. Szavakat, tetteket, mondatokat, érzéseket próbáltam semmissé, és elfeledetté tenni. De egy hatalmas pofon kellett ahhoz, hogy érezzem, mit is próbáltam ráerőszakolni Bellára. Önző voltam. Hiába ismétlem magamat, nem változik a jelentése. Ez a két szó mindent elárul rólam, a múltam, a jelenem és a jövőmet is. Hadakozok itt a sorssal, tiltom Jacobot, miközben úgy is tudom mi lesz a vége. Renesmee fog dönteni, de esélyt kell adnom mindkét oldalnak. Pont itt, ezen a banánhéjon csúsztam el legutóbb is. Akkor hat hónap kellett, hogy rájöjjek. Most tettem egy lépést, hogy ismét beleessek ebbe a verembe, de még időben észbe kaptam. Vagy hagyom, hogy a múlt megismételje önmagát, vagy nem állok ellen az újnak, és esélyt adok a másnak. Hagyom Jacobot érvényesülni.

– Jacob… - kezdtem feszülten. Nem szívesen engedtem ki karjaim közül Renesmee-t, rá kell, jöjjek, hogy nem tarthatom erőszakosan magam mellett. Minél inkább tiltom, annál jobban fog ragaszkodni Jacobhoz. Nem lehetek rossz apa. Annyi mindent elrontottam ebben az életben, ezt az egyet jól kell csinálnom. Jó apa kell, hogy legyek. – Nem akarsz egy kicsit te vigyázni Renesmee-re?

Jake meghökkenve állt, de gyorsan mérlegelve a dolgokat, bólintott, és elvette tőlem lányomat. Én finoman áthelyeztem kezeibe, amik szinte tökéletes bölcsőt alkottak. A családom megütközve nézett rám, és nem is hibáztatom érte őket. Furcsa a viselkedésem, ezt meg kell hagynom.

– Öm… kimegyek egy kicsit a levegőre. Carlisle, majd megjavítom a képet, ígérem – mondtam, és kiléptem a szobából. Eredetileg nem akartam magára hagyni Bellát egy percre sem, főleg így, hogy hamarosan vége az átváltozásnak, de kell egy kis magány. Hogy kiszellőztessem a fejemet, és tisztán tudjak gondolkodni. A szobában a sok emlék, és, ha fel is lett takarítva, én még mindig érzem a friss vér szagát, ahogy spriccel feleségem testéből.

Lementem a lépcsőn, és láttam Seth- et a kanapén végignyúlni. Békésen aludt, míg Lea kint járőrözött. Kell a kölyöknek a pihenés. Alice a vázában lévő virágokat cserélte ki Jasperrel. Rám mosolygott, és tovább folytatta a tevékenységet, míg elmentem mellettük.

„Örülök, hogy megvilágosodtál!” mosolygott Jazz, mire kérdőn néztem rá. „Igen, olyan erős volt a hangulathullámod, hogy majdnem elsodort minket.” kacsintott rám. Én csak megráztam a fejemet, és kimentem a teraszra.

Farkas szag volt a lépcsőn, úgyhogy nekidőltem a korlátnak, és néztem a tisztást. Itt van előttem az erdő, a folyó, a fű, a föld, és mégis hiányzik valami. Vagy valaki. Ó, Bella! Ha itt lennél velem, és fognád a két kezem. Fognád a két kezem, és nem engednél el, többé már sosem. Végre velem lennél. De még várnom kell. Nem lehetek türelmetlen, nem akarhatok rosszat neked. Tökéletesen fel kell épülnöd, és az átalakulásnak is végbe kell mennie. Mindig is ezt akartad, és végül meg is kaptad. Csak az a kérdés milyen áron. Ennyi mindenen kellett keresztül mennünk, ennyi bajon, és fájdalmon ahhoz, hogy vámpírrá válhass. Az élet igazságtalan volt, bár igazából ez nem lenne helyes kijelentés. Nem az életet kell hibáztatni, csakis magunkban lelhetjük meg a hibákat. Semmi nem történik ok nélkül, és csak a döntéseink befolyásolhatják az életünket. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy Bella ember maradjon, és lehet túlságosan védtem a vámpírságtól. Ő így akarta, bár nem valószínű, hogy ilyen formában. Biztosan nem arról álmodott, hogy kényszerből változtassam át. Arra akart ráterelni, hogy önszántamból tegyem vámpírrá, de mivel túl makacs voltam, és önfejű, nem teljesítettem kérését. Alakulhatott volna másképp is. Lehetett volna esetleg békésebb körülmények között. Lehetett volna az is, hogy Jacobot választja helyettem, így nem lett volna vámpír belőle. Akkor végülis az én akaratom teljesült volna, de nekem nagyon, nagyon magas árat kellett volna fizetnem ezért. Ha más körülmények között változtatom át, talán meg sem születik Renesmee. Nem lenne lányom, az én gyönyörű kislányom. Megtámadtak volna a farkasok, kitört volna a háború. Nem, nem ebbe belegondolni is rossz.

Megpróbáltam a gondolataimat kellemesebb mederbe terelni, de nem tudtam kiverni a fejemből feleségem szuszogó légzését az emeletről. Valahol megnyugtatott, hiszen tudtam, hogy életben van. Más részről zavart, mert nem tudtam nyugodni tőle. Az agyam folyamatosan kattogott, kereste a megoldásokat, járatta magát a történteken. Ez a szuszogás másra is emlékeztetett. Kellemesebb dolgokra, mármint részemről biztosan kellemes volt. Akkor hallgattam így a légzését, mikor Esme szigetén voltunk. Akkor még nem gondoltam semmi ilyesmire, csak élveztem a szabadságot, és a vele töltött napokat. Szabad voltam, kimehettem a napsugárra. Szinte éreztem az orromban szédítő illatát, ahogy a vér száguld az ereiben, és boldogan közeledik felém. Az esti macska-egér játékaink, mikor a nászéjszaka után nem mertem hozzáérni. Tudhattam volna, hogy ő fog nyerni. Mindig eléri, amit akar, nem számít, miről van szó. Ráadásul az aktus nekem is kellemes volt, mégis próbáltam óvni őt. Mindig, mindig csak őt. De hiába őriztem éjjel-nappal, a rossz így is ránk talált. Lehet, hogy most elpazarolt időnek tűnnek, fölösleges erőfeszítéseknek, és hiábavaló próbálkozásoknak. Mégsem éreztem ezt. Inkább együtt töltött időnek, amikor boldog voltam. Szívesen őriztem álmát, mikor még nem is tudta, hogy ott vagyok vele. Boldogan lettem volna vele, ha semmilyen veszélyt nem von magával. Bármikor szívesen voltam vele, és egyetlen pillanat sem lehet elpazarolt idő. Igaz, mindentől nem tudtam megóvni, amit valahol röstellek, de a másik felem elfogadja, hiszen mindenhol, mindig én sem tudok ott lenni. Kell neki a magány, a megpróbáltatás, a kihívás, hogy fejlődjön a személyisége. Kellett mindez, hogy ilyen szintre jusson a kapcsolatunk. Hogy most a feleségemnek mondhassam. A feleségem…

Tudom, hogy mekkora bunkó vagyok emiatt, de sajnos még mindig kívánom. Lassan felőröl, ahogy végigfutok az emlékeimen. Az Esme szigeti éjszakák, a buja tökéletessége, ahogy a forróság körbejár. Egyszerűen mámorító érzés és, ahogy én kerültem egyre feljebb, és feljebb, ő is jött velem. Érzetem, ahogy kezd lenyugodni, és velem együtt jutott a csúcsra. Az első éjjel, az első alkalommal, mikor egymásba gabalyodtunk az felejthetetlen. Bár, vámpír szemmel nézve minden felejthetetlen, de ez még különlegesebb. Mikor először éreztem, hogy eggyek vagyunk. Újra ember lehettem, érezhettem egy apró, tiltott gyümölcsöt. Egy emberi élmény. Azt már sokszor hallottam, ahogy Em és Rose kezdenek tűzbe jönni, de akkor elmenekültem tőlük, legalább egy mérföldes körzeten túl. Nem akartam más érzéseit is magamban tudni, nem akartam hallani bátyám perverz gondolatait.

Esme sokat gondolkodott ezen, hogy hogy bírhatom három szerelmes párral. Nem zavar-e, hogy mikor ők boldogok, én még mindig egyedül járom a mindennapjaimat? Én mindig lenyugtattam, hogy semmi bajom, és nem zavar, de ez néha nem volt igaz. Vártam, vártam és vártam. Vártam, hogy lecsillapodjanak, hogy végre kibírjam a házban. Vártam, hogy Esme abbahagyja az aggódást. Vártam, hogy megtaláljam a páromat. El kellett telnie száz évnek, hogy láthassam, és hogy megérhessek a szerelemre. Ehhez képest úgy éreztem magamat, mint egy tizenhét éves tini. Bár, ennek van valami alapja, mert a testem tizenhét évesen ragadt meg, nem fejlődöm tovább, és habár bölcsebb lettem, az érzéseim még mindig olyan vadak, néha kiszámíthatatlanok, mint egy valódi tinédzseré.

Hallottam a húgom lépteit, éreztem, ahogy közeledik felém. Megfordultam, és ránéztem. Szemei tele voltak bizalommal, bíztatással, és büszkeséggel. Megállt előttem, és egy képet mutatott a fejében. Jacob volt rajta, ahogy Bella körül járkált, gügyögött Renesmee-nek, és szemében őszinte csillogás volt.

Az emlék, vagy látomás, nem is tudom melyik véget ért hálás voltam Jacobnak. A lányomnak nem kell száz évet várnia a tökéletesre. Neki születése óta itt van, és ahogy elnéztem Jacobot, itt is lesz egy jó ideig.

Alice megölelt, és a fülembe suttogta: „Köszönöm!” Én értetlenül néztem, de jól esett a közelsége. Eléggé eltávolodtunk Alice-szel az utóbbi időben. Sokat volt a padláson, vagy messze a vadászatokon, mert a Kicsi fejfájást okozott neki. Sajnáltam, hogy ő is szenved, pedig nem tett semmi rosszat. Nem volt fair az élet, de mikor rákérdeztem próbálta tagadni. Természetesen észrevettem, és nagyon elszontyolodott. Nem szerette gyöngének érezni magát. Legalábbis előttem.

„Edward! Gyere, ezt érdemes lenne látnod!” – üzente gondolatban Carlisle, és a lépcső felé pillantottam.

Alice is megfordult, látta Carlisle-t, ezért Jasperhez táncolt, és megfogta a kezét. Én bólintottam, és elindultam a lépcső felé. Hallottam apám tervét, és tökéletesen igaza volt. Nem tudhatjuk, hogyan, és milyen ütemben nő Renesmee, ezért mérni kell. Pontos adatok kellenek, hogy lássuk, merre vagyunk.

Remélem Jacob megbékül egy kicsit így, hogy már nincs eltiltva teljesen a lányomtól. Végülis jelen pillanatban többet egyébként sem kaphatna. Renesmee-vel van, és megtudtam pár dolgot a bevésődésről a falka által. Nem fogja erőltetni, nem teheti, hiszen a lányom még nem is tudja felfogni, hogy mi van körülötte, nem értheti a kapcsot kettőjük között. Majd idővel a testiség is fel fog merülni, de ez még nem biztos. Lehet, hogy úgy fog nőni a lányom, mint minden rendes gyerek. Akkor tizenöt évig nem fogja érdekelni Jacob, és barátként tekint rá. Ha viszont gyorsabban növekedik, akkor teljesen más tészta. Nem tudhatjuk mi lesz, mikor, és hogyan. Tehát, szükségesek a mérések, ahogy azt Carlisle is észrevette.

Bementem a teraszról, és kényelmes, emberi tempóban haladtam a szoba felé. Hagynom kell Jacobnak időt. Mikor felértem, Carlisle előre engedett. Kinyitottam az ajtót, és félénken léptem be a szobába. Renesmee-t láttam meg először, őt kerestem a szememmel. A farkasa ölében ücsörgött, Jacob csillogó szemekkel nézte. Egyszerre kapták fel a fejüket, mikor beléptem a szobába. A kislányom, felém nyújtotta karjait, apró kezeivel utánam nyúlt. Boldogság járta át a szívem környékét, ahogy ránéztem erre a gyönyörű lányra. Éreztem a melegséget, furcsa érzés volt, először nem is sikerült elhelyeznem magamban. Ennyire tiszta szeretet nem éreztem felőle. Édesen gügyögött a karjaimban, és minden pillanat egy élmény volt, de ez valami más. Átértékelődött bennem a szeretet szó jelentése. Egy új fogalom, és nincs két egyforma szeretet. Van szerelem, amit Bella iránt érzek, van szeretet, amit a családom iránt érzek. Van hála, amit Jake iránt, és van egy egész más szeretet, ami Renesmee-hez fűz.

Apró mosollyal az arcomon mentem oda a gyermekemhez, és kaptam a kezeim közé. Gyöngéden, de határozottan tartottam, féltettem, de közben szerettem. Kis kezecskéjét az arcomhoz nyomta, és egy képet mutatott. Furcsa volt az effajta kommunikáció, de amíg nem beszél, tökéletesen meg tudom érteni így is. Bella arca volt, de még mikor vérben úszott. Ez volt az egyetlen emléke róla. És egy csokoládébarna szempár. Egy szempár, amit soha nem fogok többé látni, egy csillogó könnyes drágakő, ami nem ragyog többé. Mintha tőrt döftek volna belém, éreztem, ahogy lefagy a mosoly az arcomról. „Soha” Ez a szó többet szerepelt az életemben ezalatt a pár nap alatt, mint eddig bármikor. Az örökké egy tág fogalom volt, amihez könnyebben hozzászoktam, de ez a soha még sok volt nekem. Nehéz felfogni, hogy amit eddig megszoktam, többé nem láthatom, és a múltbéli emlékek is csak emlékek maradnak, nem válnak valósággá. Nem érezhetem a dejavu-t, ahogy átjár az érzés: ilyen már történt velem. Nem. A soha szó kizárja ezeket. Ekkor csak a jelen létezik, és minden, amit hittél valahogy megkérdőjeleződik. Nem tetszik ez a szó, és próbálom majd mellőzni, még magamban is.

– Mi volt az, Nessie? Mit mutattál? – kérdezte kíváncsian Jacob.

– Nessie? – fintorogtam.

– Igen, mivel a Renesmee elég hosszú a mindennapi használathoz, szerkesztettem egy becenevet neki. Nem tetszik? – kérdezte kihívón.

– De, csak meglepődtem – válaszoltam hűvösen, és kimérten. Odamentem Nessie-vel a kezemben Bella ágyához, és leültem a szélére. Odahelyeztem Bella karjaihoz, mintha valóban fogná azokkal. Renesmee belebújt egyre hűlő feleségem karjaiba, és hálásan nézett rám.

„Edward!” – szólt Carlisle gondolatban, és odahozta a mérőszalagot. Kezembe nyomta a mérleget, és megfogta Renesmee-t.

– Majd én – jött oda Jake, és karjaiba vette lányomat. Apám a dereka köré tekerte a szalagot, majd a mellkasa köré. Nem kellett felírnia, tökéletes vámpírmemóriájára számíthat ilyenkor. Lehelyeztem a mérleget az ágyra és Jacob rátette. Négy és fél kilót mutatott a műszer.

– Ezzel megvolnánk – mondta elégedetten Carlisle. – Majd később is megmérjük.

Én elgondolkodva bólintottam. Vajon milyen gyors ez a növekedés? Remélem nem lesz probléma ezzel. Bár a szerencsénket és a sorsot ismerve, biztosan aggódhatok majd e-miatt. Aggódhatunk. Gondolatban kijavítottam magamat, most már nem vagyok egyedül, és remélem, hogy nem is leszek egyedül még egy jó ideig. Az örökké valóság elég hosszú idő ahhoz, hogy megoldjuk Bellával a dolgot. Ha ő is így akarja. Az a legnagyobb félelmem, ha a nejem felkel, hogy hogyan reagál. Bella folyton meglepett ember korában, sose tudtam mi jár a fejében, sose tudtam helyesen megtippelni, mit fog reagálni. Néhány kivételt leszámíthatok, amik erősítik ezt a szabályt, de általában más válaszolt, máshogy cselekedett, mint azt én vártam. Ha a fordított logikán indulok el, akkor én attól félek, hogy utálni fog, amiért átváltoztattam. De ha én ettől félek, akkor biztosan tetszeni fog neki ez a „vámpírosdi” mert, ugyebár meg kell fordítani a reakciót. Na, de! Ha mégiscsak nekem van igazam, ami elviekben jó dolog lenne, de tekintettel a helyzetre, kifejezetten utálnám magamat, ha nekem lenne igazam. Szóval, nem akarom, hogy haragudjon, ez által nekem lenne igazam. Azt viszont szeretném, hogy szeressen, de akkor nincs igazam, ami felvet egy csomó plusz kérdést, és ezekre a kérdésekre nem akarok válaszolni! Vagy…

Na, jó! Ez kezd nekem is zavaros lenni. Vegyük, akkor a tényeket. Én ülök, Bella még eszméletlenül fekszik mellettem. Renesmee és Jacob mellettünk ül a karosszékben, és jól elszórakoztatják egymást. Carlisle már elment és kitudja, merre jár. Ezek volnának a tények.

Jacob hirtelen felállt, és fürkészően nézett rám.

– Hé, elvihetem Nessie-t egy kicsit? Nem megyek ki az erdőbe, de Leah-nak lehet, hogy akadt egy kis problémája. Hallom, hogy itt van – mondta. – Alfa-dolog – tette hozzá, erre én kifújtam a bennem tartott levegőt.

– Rendben – csóváltam a fejem elnézően. – De majd hozd vissza – szóltam utána.

Az ajtó azonban csukódott és egyedül maradtam kedvesemmel. Úgy éreztem, hogy hosszú ideig leszek még így, egy kihűlő félben lévő test mellett. Megingathatatlan vagyok, addig maradok, amíg csak kell, amíg fel nem ébred. Ami kitudja mikor lesz…

***

Már egy napja üldögéltem kedvesem mellett. Időnként benéz Jacob, kezében Nessie-vel. Carlisle beszámolt az előzetes méréseiről, és hihetetlen gyorsan növekszik a kislányom. Nem tudom, hogy egy emberi apa is így érez-e, de ez tényleg gyors. Alice-el viszont rég nem beszéltünk. Folyton odavannak Jasperrel, Esmevel és Emmett is el szokta őket kísérni. Én pedig csak ülök, és várom a pillanatot. Igazából nem tudom, hogy mit reméljek és mikor.

Hirtelen elhatározástól vezérelve, Bella fölé hajoltam, és finom csókot leheltem ajkaira. Jéghideg, és édes ízű volt, de korántsem az, amit vártam. Talán a tudatom mélyén bíztam a tündérmesékben, és Csipkerózsika felébred a herceg csókjától. Valahol azt reméltem, hogy a nyakam köré tekeri karjait, vagy átöleli a hátamat. Talán még viszonozza is, de ez elég hiú ábránd volt.

Végigsimítottam a hűvös homlokán, selymes volt a bőre, bársonyos, de közben hideg és kemény, mint a márvány. Visszaültem a székbe, de nem tudtam elengedni. Cirógattam a kézfejét, fogtam a karját. Így biztonságban éreztem őt is, magamat is, mert Vele mindent meg tudok oldani, mindent túl tudok élni.

Órák teltek el így, én csak ültem és vártam. Hallgattam ziháló lélegzetét és mélyen szenvedtem belül én is. Éreztem, amit ő, éreztem a fájdalmat, szinte a saját szívemet, ahogy lángol, de nem tud felemészteni a tűz. Porlaszt, de nem ereszt. Nem nyújt megnyugvást, sem békét. Lángolást, fájdalmat ad, amely nem csökken, míg szívdobogás hallatszik. Amíg dobog a szív, és lüktet a vér, addig pumpálja a testében a mérget, mely lassan kezd összegyűlni, és a szívre összpontosulni.

Carlisle közeledett felém, gondolatai bíztatóak voltak. Úgy gondolta, az átalakulás hamarosan befejeződik. Becsukta maga mögött az ajtót, és figyelte Bella lélegzetét.

– Még mindig nincs változás? – kérdezte, s leolvasta az arcomról, hogy nincs új hírem.

– Nincs – suttogtam. Odahajoltam, egészen közel vékony csuklójához, és megszagoltam édes illatát. Nem volt már olyan, mint az emberi Belláé. Nem volt tiszta, a vérének édes illata keveredett valami émelyítő, de kellemes aromával. A méreg átjárta testét, s hamarosan befejezi az átváltozást. Egyetlen dologban lehettem biztos, a morfium kiürült a szervezetéből.

– Nem érzem már a morfium illatát – mondtam Carlisle-nak észrevételemet. Ez azt jelenti, hogy szenved. Piszkosul szenved.

– Tudom – felelte valahonnan a távolból apám, de nem tudtam figyelni rá. Pedig kíváncsi voltam, vajon honnan tudja, de mintha egy vastag fal vett volna körül minket. Egy burok, ami engem és feleségemet elzárt a külvilágtól. Éreztem gyönge szívének erős dobbanásait. Küzdött, hiszen életerős volt és teste még élni akart. Az ösztön küzdött még benne, de már öntudatlanul. Ezt a harcot már megnyerte a méreg, feleslegesen veszít el még több katonát.

– Bella! Hallasz? – kérdeztem tőle kétségbeesetten, kerestem a módját, hogy kommunikáljak vele. Nem veszíthetem el! Nem veszíthetem el! Féltem, és keservesen megbántam minden bűnömet. – Bella? Bella, szerelmem? Ki tudod nyitni a szemed? Meg tudod szorítani a kezem?

Vártam a reakciót, bíztam benne, hogy felel. Ha ember lettem volna az idegeimet már röngyösra tépte volna a várakozás, és ez a passzív viselkedés még jobban kikészített. Szinte éreztem a homlokomon az izzadtságcseppeket. De hiába vártam, hogy megmozduljon, hogy válaszoljon, hogy felébredjen. Hideg, erőtlen teste nem válaszolt, nem reagált semmire. A legrosszabb is felmerült bennem. Az, ami nem történhetik meg sohasem.

– Talán… talán elkéstem – vázoltam apámnak a legelviselhetetlenebb lehetőséget, és éreztem, ahogy a hangom elcsuklik az utolsó szónál. Nem történhet meg, nem szabad ilyennek előfordulnia. Nem lehet, hogy a jövőm itt mellettem hulljon romokba. Nem hagyhatom, nem! Mintha egy lekésett vonat után futnék, kétségbeesett düh tombolt bennem. Gyöngének éreztem magamat, de mérges voltam a saját felelőtlenségem miatt.

– Hallgasd a szívét, Edward – nyugtatott Carlisle, és tudtam, hogy igaza van, bármit is mondjon. – Erősebb, mint Emmetté volt. Soha nem hallottam még ilyen életerőset. Tökéletes lesz.

Remélem, hogy apámnak igaza van. Nem tudnék ezen a világon maradni Bella nélkül. Bár muszáj lenne itt maradnom, Nessie-nek apára van szüksége. De édesanyára is szüksége van, Bella! Fel kell kelned, a gondjaidba kell venned, szeretned kell a gyermekünket. Ő tökéletes, és te is. Ne hagyd megfosztani magad ettől az ártatlan csöppségtől. Viszont még mindig passzív a feleségem, és ez nagyon zavart. Hogy gondoljak a jövőre, mikor a jövőm épp szenved, és kitudja mikor éled fel. Mikor válik a fájdalomból erő, és a szenvedésből szeretet.

– És… a gerince? – nyeltem egy nagyot, és finoman végigsimítottam Bella oldalán. Tökéletes volt, úgy tűnt rendben van fizikailag.

– A sérülései nem voltak sokkal rosszabbak, mint Esme-é. A méreg meg fogja gyógyítani, ahogy őt is meggyógyította. – Carlisle szavai határozottak voltak, és bíztatóak. Van fény az alagút végén, ezek szerint. De én még nem látom, így nehéz elképzelni a boldog véget.

– De olyan mozdulatlan. Biztos valamit rosszul csináltam – suttogtam, és éreztem, hogy egyre mélyebbre süllyedek.

– Vagy valamit jól – vágott közbe apám, mielőtt elöntötte volna a fejemet az önmarcangolás. – Fiam, megtettél mindent, amit én tettem volna, sőt még többet is. Nem vagyok benne biztos, hogy lett volna bennem ennyi kitartás és bizakodás, hogy megmentsem. Ne vádold magad, Bella rendbe fog jönni.

Igaza van apámnak, nem kellene magamat vádolnom, de akkor is én vagyok az oka, hogy Bella most iszonyú kínokat él át. Szenved és ezért magamon kívül nem okolhatok senkit.

– Biztos szenved – suttogtam, talán csak magamnak. Magam sem tudtam már.

– Nem tudhatjuk. Olyan sok morfium volt a szervezetében. Nem tudjuk ez milyen hatással lesz az érzékeire. – Carlisle tárgyilagos volt, de bíztató, ha úgy tetszik. Nem mondott pontosan ellen nekem, amiről elsőre tudnám, hogy terel. Apám objektív volt, mint ahogyan egy orvosnak objektívnek kell lennie.

Odahajoltam a könyökéhez, nem tudott eléggé meggyőzni Carlisle bíztatása. El kellett mondanom, tudnia kellett, ha hallja. Ez talán erőt adhat neki. – Bella szeretlek. Bella sajnálom.

Carlisle gondolataiban Nessie forgott, és ahogy az ujja köré csavart mindenkit. Legfőképpen Jacobot, és Rosalie-t. Szinte mindenen összevesznek. Melyiküknek kell megetetnie, ki akarja elaltatni, melyikük méri le. Melyikük akarja büfiztetni. Mindketten önként jelentkeznek minden probléma megoldására, kicsit túl aktívak a gyerek körül. Hajba kaptak ma megint azon, hogy kinek az ölében alszik délután. Jacob vehemensen védi, Rosalie anyatigrisként akarja.

„Segítesz?” – kérdezte Carlisle.

– Nem. Itt maradok. Majd megoldják – suttogtam elutasítóan. Jacob és Rosalie felnőtt emberek, meg tudnak egyezni. Most egyébként sem alkalmas itt hagynom Bellát, bármelyik pillanatban felébredhet. Remélem.

- Ez egy érdekes szituáció. - felelte Apa. - És én még azt hittem, hogy már mindent láttam.

- Majd később foglalkozok vele. Később foglalkozunk vele. – Gyöngéden megnyomta a tenyerét, biztosítva arról, hogy együtt vagyunk, együtt oldunk meg mindent.

- Biztos vagyok benne, hogy öten meg tudjuk akadályozni, hogy vérontás legyen belőle. „Szerinted mi legyen?” – kérdezte.

- Nem tudom, ki mellé álljak. Szeretném mindkettejüket megfenyíteni. Hát, majd később.

- Azon tűnődöm, vajon Bella mit gondol majd – ki mellé áll. – gondolkodott hangosan Carlisle.

- Biztos vagyok benne, hogy meglep majd. Mindig meglep. – kuncogtam, de már csak magamnak, mert apám léptei kezdtek halványodni, és csak az illata jelezte, hogy az imént itt állt.

Egy ideig gondolkodtam azon, hogy hogyan lesz, mint lesz, mikor Bella felébred. Jacobot is, Rosalie-t is félrezavarja, és ő neveli a gyereket? Vagy hárman osztják meg az anya szerepet. Szerintem Jacob kínjában folyton a ház bejárata előtt kuporogna, ha el lenne tiltva Renesmee-től. Rose egy idő után betörne, és elrabolná Nessie-t. Túlságosan szeretik, már most, minthogy el tudják csak így engedni. A lányom egy csodálatos teremtés, nincs hozzá fogható az egész világon. De sajnos, ugyan Jacob és Rose elterelik a figyelmét, lefoglalják mással, mégiscsak érzi, hogy valami nincs rendben. Hiányzik neki az édesanyja, és per pillanat valószínűleg az édesapja is.

Remélem, hogy nem kell már sokat várnia, és megismerheti az igazi szüleit, az én mosolygós énemet, és Bella tündöklő ragyogását, ami mindent betölt.

„Aztán nehogy valakinek napszúrása legyen!” - gondolta mosolyogva Alice, és belépett az ajtón.

– Meddig még? – kérdeztem feszülten.

- Már nem tart sokáig - felelte húgom. - Látod, milyen tisztává válik? Most már sokkal jobban látom őt. - Sóhajtott.

- Még mindig keserűnek érzed magad? – kérdeztem. Carlisle-nak mindig, mindenről volt egy teóriája. Most is talált egyet, kitalált egy magyarázatot, miért nem látja Alice a farkasokat, és Nessie-t, de a vámpírokat és az embereket igen.

- Igen, kösz, hogy felhoztad - morogta. - Te is lealázva éreznéd magad, ha rájönnél, hogy lebilincsel a saját természeted. A vámpírokat látom a legjobban, mert én is az vagy; oké látom az embereket, mert az voltam. De egyáltalán nem látom ezeket a furcsa félvér teremtményeket, mert ez olyasvalami, amit még nem tapasztaltam. Ah!

- Összpontosíts, Alice – kérleltem, hátha a vak foltok mellett, látni fogja, meddig marad még ilyen állapotban kedvesem.

- Rendben. Bellát most már majdhogy nem túl könny látni. – Ez jó. Kifejezetten jó. Tényleg minden rendbe fog jönni. Alice látomása úgy ért véget, hogy a szívdobbanások sora abbamarad.

- Tényleg rendbe fog jönni – sóhajtottam megkönnyebbülve. Ezek szerint nem tettem valami helyrehozhatatlanul szörnyű dolgot.

- Hát persze, hogy rendbe jön – bíztatott Alice.

- Nem voltál ennyire optimista két nappal ezelőtt – fintorogtam, és eszembe jutott, hogy Alice mennyire ideges volt, mikor nem látta se Bellát, se engem.

- Nem láttam jól két nappal ezelőtt. De most, hogy már megszabadult a vak foltoktól, gyerekjáték.

- Összpontosítanál a kedvemért? Az órára – becsüld meg.

Alice sóhajtott. - Milyen türelmetlen. Adj egy percet.

Fellélegeztem, mikor húgom fél órára becsülte az időt. Annyit még ki tudok bírni mellette, remélhetőleg Rose és Jacob se szedik szét egymást. Se Renesmee-t.

- Köszönöm Alice – mondtam és átjárt valamiféle boldog izgalom.

- Káprázatos lesz – mélázott el Alice, mire azért büszke voltam, és igaz is amit mondott, de valahogy nem volt teljes. Halk morgás tört elő a torkom mélyéről.

- Mindig is az volt – helyesbítettem.

- Tudod, hogy értem - horkant fel Alice – Nézz csak rá.

Néztem is, szinte semmi mást nem csináltam, mint őt néztem. Tökéletes volt, és gyönyörű. Most más volt. Fehér bőre csak egy árnyalattal lett halványabb, de nem volt élettelen, vagy fakó.

Húgom kiment a szobából, még hagyott nekünk egy kis időt egyedül. Elment és szól Esme-nek a ház miatt. Készen van, és a család nemsokára be fog költözni.

Engem nem tudott annyira érdekelni a ház, inkább gyönyörködtem feleségem tökéletes szépségében. Bájos alakja, kifinomult vonalai voltak. Eddig is gyönyörű volt, karcsú, egészséges. Szerettem mindig magam mellett tudni, de ez most sem változott. Kivéve, ha Ő úgy akarja.

Volt egy nagy problémám, ami miatt nem akartam átváltoztatni. Ez a saját önzőségemen alapult, jól tudom, és még most is félek, ha csak arra gondolok, hogy mindjárt felébred. Önző vagyok, és lehetetlenül szerelmes ebbe a nőbe. Ez lehet, hogy sok lesz neki majd, nem fog tudni úgy rámnézni, mint egykor. Minden hibámat látni fogja, minden apró foltot, és ahogy valójában kinézek. Természetesen eddig is látott, de szemei gyengék voltak, nem tudott olyan élesen fókuszálni, mint én. De nem sokára már ő is pontosan olyan jól fog látni, mint én. Mint a vámpírok. Ez aggaszt, de csak a kisebb baj, hogy ha engem kicsit csúfabbnak lát, mint eddig.

Az őrületes csapás, akkor érne, ha fájna neki, amit műveltem. Ha szeretne inkább ember lenni, és megbánja, hogy átváltozott. Hogy hozzám jött, hogy gyerekünk született. Mindent. Bár, Bellát ismerve nem bánja meg, hogy anya lett. Azt nem. Akármilyen körülmények közé és között is született, akkor is a mi lányunk. Nem hagyja el a lányát ez biztos és ahogy mindenkit egy perc alatt az ujja köré tekert, Bella szívében is az első helyet fogja elfoglalni. Nem tudna megválni egy ilyen égi tüneménytől.

„Földiekkel játszó égi tünemény, égiekkel játszó csalfa, vak remény.”

Furcsák az emberi lények. Sőt az összes emberkinézetű szörny, vagy mutáns. Mindenki furcsa, kétoldalú. Akár a jéghegy. Csak a felső oldalát látod, a fényben szikráznak a kristályok. Megérintenéd, hisz hűs és gyönyörű, gyógyírt ígér minden gondra, bánatra. Ám mikor elég közel érsz a célhoz, megfordul a víz, és belátsz a felső réteg alá. Szinte belevered a lábadat a jéghegy alsó részébe, ami a víztükör alatt volt. Sokkal hatalmasabb a hegyorom, mint képzelted volna, s sötét, nem mondanád el róla, hogy gyönyörű. Hiszen semminek nem látod az egészét. Mindig van valami titok a háttérben, valami, amit nem szívesen látsz. Hasonlít a jéghegy az emberre. Titkokat rejt, gyönyörű az egyik oldala, de nem túl szemrevaló a másik fele.

Sok idő telt el azóta, hogy nyitott szemmel láttam a feleségemet. Túlságosan is sok. Tudom és érzem, hogy lassanként vége. Valahogy mégsem tudom feldolgozni, hogy már nem fogom érezni bőrének kínzóan édes illatát, puha, forró tapintását. Valami más lett, örökké más. Nem tudom, hogy jót tettem-e azzal, hogy átváltoztattam. Természetesen önző dolog volt, hiszen nélküle nem tudnék élni és ez is csak az én életben maradásomat szolgálja, de valamivel mégis több. Talán neki is jót tettem, hiszen megtapasztalhatja az anyaságot és talán még unokáink is lesznek. Bár ez egy kicsit odébb van, reményeim szerint. Vannak élmények azonban, amiktől megszabadítottam. Nem élvezhet egy boldog, gondtalan öregkort, hiszen most már örökre tizennyolc éves marad. Ezzel lehet, hogy megszabadítottam néhány kellemetlen pillanattól a tükör előtt, mikor észrevette volna az első ősz hajszálait. Most már örökké tökéletesen ápolt, dús, barna tincsei lesznek.

Éppen elmerültem volna Bella tökéletes arcában, vonásaiban, mikor a szíve hirtelen őrjítő ütemre kezdett verni. Megszorítottam a kezét, próbáltam erőt adni neki, bár a nagy fájdalomtól vajmi kevés esély van rá, hogy megérezte. Erősen kalapált a gyönge kis szerv, hosszú kíméletlen csatát vívott a kíméletlen méreggel. Bella szíve túl sokat vállalt, s a vad, emberfeletti kínok mellett a mérgem biztos győzelmet fog aratni. Az enyém. Az én mérgem ellen próbál kétségbeesett ütemben harcolni szerelmem gyönge szíve. A szív nem győzhet és nincs esély a visszavonulásra. A mérgem magabiztosan, kíméletlenül hajtott a cél felé. Aztán lassan elállt a veszély, a célszalagot átszakították, befutott a győztes. A méreg ellen nincs esély s Bella gyönge szíve erőtlenül puffant még néhányat, majd végleg elcsendesedett.

Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit csináljak, megijesztett a csönd. Eddig a legbiztosabb pont az életemben Bella szívverése volt, s most ez is megszűnt. Elveszettnek éreztem magamat, pedig itt feküdt mellettem. Szemei felpattantak és a lámpát kémlelték. Finoman megszorítottam a kezét, bátorítóan akartam vezetni az új világba. Ez most neki olyan, mint egy születés, amelyet fel tud fogni és, amire örökké emlékezni fog. Ám, az ellenkező hatást értem el, dühösen fújtatott, hörgő hang szabadult fel a torkából. Felpattant és a szoba túlsó sarkába ugrott. Elképesztően gyors volt, kecses és gyönyörű. Karmazsinvörös szemei izzottak, csillogtak, ezer gyémánt táncolt bennük. Egyszerűen tökéletes volt.

Tompán érzékeltem, hogy a hátam mögött, az ajtóban szinte az egész család összegyűlt, Renesmee-t elvitte Rose és Jake.

Kezdett elfajulni a helyzet, történetesen beigazolódni látszott az elméletem, a legmélyebb félelmem. Bella túlélte, de gyűlöl. Szörnyeteget csináltam belőle, elvettem a lelkét, gyilkossá tettem. Ezért húzódott el az érintésemtől, ezért morgott rám.

Finoman áthajoltam az asztal fölött, a kezemet nyújtottam felé. Próbáltam segíteni, ha már minden el van veszve, legalább boldoguljon nélkülem ebben a világban. Sok minden meg kell tanulnia, de ha nem is tőlem, majd valaki mástól. Azonban az első lépések az én hatáskörömbe tartoznak, egyenlőre én felelek érte.

Zihálva nézte a kezemet, finoman felállt. Engem nézett, nem tudtam mi tartja vissza. Nem szólt semmit és én csak vártam a változatosabbnál változatosabb szidalmakat. Hiába vártam a toporzékolást, a dühöt, még nem jött az égiháború. Óvatosan, a lehető legnyugodtabb léptekkel sétáltam oda hozzá, kezem még mindig felé nyújtottam.

– Bella? – kérdeztem aggódva. Semmit nem válaszolt, némán nézte a kezemet, aztán szemei az arcomat kutatták. – Bella, szerelmem? Sajnálom, tudom, hogy ez zavaros. De jól vagy. Minden rendben.

Próbáltam nyugtatni, kerestem a megfelelő szavakat. Nem akartam lerohanni kitörő érzelmeimmel, amiket néhány éve én se tudok mindig kordában tartani. Vonzott gyönyörű arca, halvány bőre, tökéletes teste. Nem akartam megcsókolni, bár lehet, hogy jobb megtenni és megbánni, mint meg se próbálni. Finoman cirógattam az arcát, mire lehunyta a szemét. Jól esett, hogy nem utasít el, bár nem éreztem magam közelebb hozzá. Vártam a válaszára, kíváncsi voltam első szavára, amit vámpírként mond nekem. Körülfogtam kezemmel selymes arcát, csodás érzés volt, most jobban hasonlítottunk egymásra, mint valaha. Nem vacogott, testünk egy hőmérsékleten volt. Szerettem volna magamhoz rántani, de nem tehettem. Várnom kellett, biztos akartam lenni abban, ő mit gondol, miként érez.

Életem egyik legszebb pillanata volt, legjobb érzése, ahogy puha testével átölelt. Nem tolta el a kezemet, hanem körém tekerte karjait. Melegnek éreztem és tökéletesen boldognak. Már nem volt semmilyen akadály, semmi nem választott el kettőnket. Éreztem, hogy ezt a pillanatot, ezt az érzést semmihez sem tudnám hasonlítani. Ez az érzés örökre megmarad.

Kis idő után fészkelődni kezdtem, bár korántsem zavart, hogy fejét a mellkasomra dönti, békésen, szeretetteljesen. – Uh… óvatosan Bella! Au! – próbáltam kibontakozni csontropogtató öleléséből. Azonnal elvette a karjait, mint egy bűntetten ért kisgyerek olyan volt. A pír ugyan nem öntötte el az arcát, de látszott rajta zavara.

– Hoppá – fintorgott édesen. Gyönyörű volt, és nekem boldog melegség járta át a szívem környékét.

- Ne ijedj meg szerelmem. Csak per pillanat egy kicsit erősebb vagy, mint én. – tájékoztattam. Ez lefordítva annyit tett, hogy vigyázz mindenre és mindenkire, mert nem akarjuk, hogy az elefánt a porcelánboltban esete merüljön fel.

Finoman, láthatóan elővette jobb kezét a háta mögül. Megérintette vele az arcomat, éreztem, ahogy a bőröm alatt valami hihetetlen melegség gyűlik. Kellemes érzés volt, bizsergető és édes.

– Szeretlek – dalolta Bella egy elbűvölő, angyali nyelven. Csengett, mint a gyönyörű harangjáték, akár egy tökéletesen megkomponált dallam. Gyönyörű volt.

– Ahogy én is szeretlek – vallottam meg, egy bátrabb mosoly kíséretében. Most elúszott a felhő felőlem, tisztán láttam mindent. Semmi sem változott. Még mindig szeret és szeretni is fog, az idők végezetéig. Nem veszítem el, nem fordul ellenem. Végre tényleg boldog lehetek. Vámpír létem óta először érzem ezt az átható érzést.

Finoman két kezem közé fogtam az arcát, lágyan húztam magamhoz. Ajkaink lágyan értek egymáshoz, kóstolgattuk egymást, majd megtaláltuk a közös hangot. Ugyanaz volt, mint eddig, ugyanaz a lány, ugyanaz a fiú. Ugyanakkor teljesen más volt, mert nem kellett féltenem. Most ő volt erősebb nálam és nem fordítva. Rám kell vigyáznia és én azért erős vagyok így is. Egyre szenvedélyesebben, vadabbul csókolt és egy elszabadult szikra lángra gyújtott bennünket. Éreztem a tűzet, ami könyörtelenül, boldogan emésztett fel bennünket.

Emmett köszörülése szakított félbe bennünket. Ekkor törte meg a falat, ami körénk épült. Hirtelen csak úgy ömlöttek felém a gondolatok.

„Na, de Edward! Menjetek szobára!” Áramlottak felém Em perverz, gondolatai.

„Végre! Végre! Végre!” Zsibongott Alice.

„Szépek együtt… Kapaszkodnom kéne, mert a végén elsodor ez a sok boldogság…” Elmélkedett Jasper.

„Boldognak tűnnek. Bella egészséges innen nézve, bár remélem a szomjúság nem gyötri annyira.”Carlisle eszembe juttatta, hogy Bella még nem vadászott. Szüksége van a vérre, hiszen biztosan szomjas.

Átöleltem feleségem derekát, a többiek felé fordítottam.

– Ezt eddig eltitkoltad előlem! – vádolt meg, mire jóízűen felnevettem.

– Akkor szükségszerű volt, most rajtad a sor, hogy ne törj össze! – nevettem.

– Hogy érzed magad Bella? – jött oda Carlisle, Jasper árnyékként követte. Én is kicsit szorosabban fogtam a derekát, hárman csak le tudjuk fogni, ha nagy a baj.

- Elárasztva. Olyan sok…. – kezdett bele kedvesem, de el is harapta a végét, még új volt ez neki.

- Igen, elég zavaró lehet. – helyeselt Carlisle. Apám szemében az orvosi tudásszomj csillogott, megértette Bellát, és minél többet akart megtudni az átváltozásból.

- De úgy érzem, ez én vagyok. Részben. Nem számítottam rá – mondta Bella. Gyengéden megszorítottam a derekát, próbáltam biztosítani, hogy rám számíthat, én mindig vele maradok.

- Mondtam – suttogtam a fülébe, és elkábultam csodálatos illatától.

- Eléggé kontrollálod magad - csodálkozott Carlisle. - Jobban, mint amire számítottam, még ha elég időd is volt szellemileg felkészülni rá.

- Ebben nem vagyok biztos. – suttogta feszülten Bella.

- Úgy tűnik ez alkalommal valami jót tettünk a morfiummal. Meséld el, mire emlékszel az átváltozás folyamatából?

- Azelőtt minden olyan…túl homályos. Emlékszem, hogy a baba nem kapott levegőt…

Ijedt szemekkel nézett rám, pontosan tudtam mire gondol. Nessie-t félti.

- Renesmee egészséges és jól van – biztosítottam aggódó feleségemet.

- Mire emlékszel azután? – vágott közben apám.

- Nehéz emlékezni. Előtte olyan sötét volt. És aztán….kinyitottam a szemem és mindent láttam. – felelte nehézkesen Bella.

- Bámulatos - lehelte Carlisle minden apró információ morzsa lenyűgözte őt. - Azt szeretném, hogy gondolkozz – mondj el mindent, amire emlékszel!

Elemezgette Bella szavait, összevetve a saját emlékeivel és hirtelen eszébe jutott mi történt mikor Esme felébredt. Össze volt zavarodva és irtózatosan szomjas volt. „Talán Bella sem érez másként…”

- Oh, sajnálom Bella – kapott észbe Carlisle. - Természetesen a szomjúságod bizonyára kellemetlen. A beszélgetés várhat.

Bella a torkára tekerte egyik kezét, lassan simogatta. Szomjas volt. Finoman elkezdtem húzni a derekát, elvettem kezét a torkáról. - Vadásszunk, Bella!

Ui.: Az idézet Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez c. verséből való.